Címkék
fantasy, felix_es_gotrek, idézet, káosz, trollvadász, warhammer, william_king
WILLIAM KING – TROLLVADÁSZ
FELIX ÉS GOTREK I.
A WARHAMMER univerzum úgy vonult be a köztudatba, mint a legvéresebb, legvadabb, legdurvább világok atyja. Eddig csak a negyvenedik évezredben játszódó termitfüstös-üszkös kalandokat ismertem, most belekóstoltam az amúgy nagy csalódást okozó Fantasy világba is.
Talán most már tíz éve is annak, mikor az Ultramarinok festegetésétől felbuzdulva kedvet kaptam, hogy megismerjem a rajongott világ gyökereit. Akkoriban jött ki a Konrad saga első kötete magyarul, tehát nyugodtan teret engedhettem a vágyaimnak. Ilyen csalatkozást talán azóta sem éltem meg, ezt nem csak akkor hanem most is, több száz könyvvel később is állítom. A Konrad pocsékszar.
Talán így már érthető a vonakodásom Felix és Gotrek kalandjaitól. Sokan, sokáig győzködtek mire nekiveselkedtem a Trollvadásznak. Gondoltam, hogy ez egy egyszerű, lineáris, bunkó könyv lesz, olyan popcorn csámcsogós színes üvöltés. Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem tévedtem.
Rövid novella-szerű történetek füzére a Trollvadász, amiben Felix, a beszari bárd egy hirtelen felindulásból elkövetett ígéretének eleget téve, mindenhova követi a hősi halált kereső törpöt, Gotreket. Útjukat vér, bél és a Káosz övezi. Ennyi.
Az igazi fantasy-klisék nagystílű puffogtatása az egész. Minden történet egy harccal kezdődik, aminek köszönhetően megismerkednek az aktuális társakkal, hogy néhány oldallal később a Káosznak legyen kiket felkoncolnia. Ez a recept ismétlődik kalandról kalandra nagyon kevés egyéb változóval. És ez a csúcspontot jellemzi, mert például az utolsó két történet teljes mértékben érdektelen és jellegtelen. A legnagyobb sajnálatomra a Slaanesh híveiről szóló fejezetből egy bő lére eresztett viccet csinált William King. Pedig benne volt minden, ami egy ütős fantasyba kell, a szex-hedonista káosz fertőzött, bimbózó románc, sértődés és a kiszámítható karakterek fonákja is, mégis elharapta, rövidre zárta és a levegőben lógva hagyta az egészet. Talán az megért volna egy kicsit többet. Mert amúgy tele van ötlettel a könyv. Inkább úgy mondanám, hogy kezdő szerepjátékosok és mesélők sokat profitálhatnak ebből a kötetből.
Valószínűnek tartom amúgy is, hogy lejátszott kalandokból csinált az író egy lazán összefüggő gyűjteményt.
Az egysíkú történetvezetés mellett a legidegesítőbb mégis a minden fejezetbe beleszuszakolt kötelező múltidézés. Gotrek dicső halállal akarja beírni magát a történelembe és egy részegen tett ígéret miatt van Felix, hogy mindezt megörökítse. Ez így -és nem több- minden fejezetben elhangzik!
Most, hogy így a porig gyaláztam a könyvet szeretnék szólni az érdemeiről is, és megmagyarázni, hogy miért is pipálja le a Conan, a barbár-féle kardos-baszós fantasykat. Legelőször említeném, hogy nem érdemes ennél többet várni. Itt minden az, ami. A csapda az csapda és nem pedig csak egy trükk, hogy elterelje a figyelmet a valódi csapdáról, a lányok dugni akarnak, a férfiak ölni, a gonosz az gonosz és kész. A mellékszereplővel kapcsolatban pedig csak az a kérdés, hány darabban végzi? Ez nem a George R.R. Martin-szerű intrikus, bonyolult lelkületű és többszörösen átfordult motivációk ravasz kuszasága, hanem egy faék könyv. Elsőre furcsa lehet ez, de szarás közben vagy Pestről Tatabánya felé zötykölődve tökéletes. Szinte hallani, ahogy szemünk csámcsog a történetnek álcázott többoldalas vérontáson és néha felkuncogunk a paraszt kocsmahumoron. Felix és Gotrek történetei a Guttemberg-galaxis Expendables-je vagy a betűvetés Tankcsapdája. Komolytalan, kommersz és nagyon szórakoztató. Jól mutatja, hogy a Káosz néha sokkal logikusabb, mint mi magunk. A Káosz ismertetéséért és a “Utálom a fákat. Olyanok, akár az elfek, emberifjonc. Arra késztetnek, hogy fejszét emeljek rájuk.”-ért külön polca lesz a kicsi szívemben. Ha egyszerű, nem megerőltető kikapcsolódásra vágysz csak akkor olvasd el, akkor viszont mindenképp!
IDÉZETEK:
“- Akár szállást is kereshetnénk éjszakára – javasolta Felix. Kimerülten a kisebb holdra, Morrsliebre pillantott. A sápadt, zöldes korong erősebben ragyogott. – Nem szívesen utaznék ilyen gonosz lámpás alatt.
– Gyenge lény vagy, emberifjonc. Meg ijedős is.
– Tartanak sört…
– Ha jobban meggondolom, némelyik ötleted egészen értelmes. Bár az emberek söre, persze, gyenge, víz ízű lötty.”
“Semmi sem lehet rosszabb egy aranylázban szenvedő törpénél!”
“A Világvége-hegyek tele voltak ellenséggel. Csekély volt annak az esélye, hogy barátra lelnének. Ösztönös óvatossága azt sugallta, maradjon tétlen. Gotrek felrohant a kavicsos ösvényen, hatalmas bárdját vörösre festett hajtaréja fölé emelve. Felix káromkodott egyet. Miért nem tudja Gotrek legalább egyszer észben tartani, hogy nem mindenki trollvadász?”
“Gotrek úgy ült, mint egy vízköpő, rezzenéstelenül, lehunyt szemmel, de bárddal a kezében.”
“Gotrek olyan maró gúnnyal nevetett fel, amitől az acél is elrozsdállt volna.”
“A templomos fanatizmusa nyugtalanította Felixet. Aldred túl könnyedén beszélt arról, hogy az emberei feláldozzák az életüket. Ugyanakkor megvolt benne az a nyugodt bizonyosság, ami szavainak ellenállhatatlanul nyomatékot adott.”
“Könnyű ígéretet tenni akkor, amikor az embernek sejtelme sincs a következményekről.”
“Alázatra tanító tapasztalat volt.”
“– Nem szívesen zavarok, de üldözőink utolértek – említette meg Jules.
– Miért nem támadnak? Félnek ettől a helytől? – Felix hátrapillantott a zöld bőrű, vörösen izzó szemű seregre. Felismerte az ocsmány lobogót.
– Bármitől is féltek, mostanra összeszedték a bátorságukat.
– Talán azért tereltek ide minket, hogy feláldozzanak – mondta Zauberlich.
– Igen, nézzük a jó oldalát – értett egyet Jules.”
“Már megint ez a vége – gondolta. Egy szörnyű csata után romok és hullák közt ülhetek.”
“– Kelj fel, emberifjonc. Itt a vérontás ideje!”
“A bölcs azt állította nagyszerű opuszában, a De Re Mundeban, hogy minden élőlénynek van lelke, még az elfajzottak is érző lények, ők is tudnak szeretni, ők is méltók az életre. Felix emlékezett erre, de már tudta, gondolkozás nélkül kioltaná az életüket.”
“Kryptmann felszippantott még egy csipet fűszeres burnótot, tüsszentett, majd mocskos kék köpenye ujjába törölte orrát, újabb jelet adva ezzel a reá varrt rúnákhoz.”
“Bele is őrültek volna azon titkok tébolyító erejébe, amelyeket ő a Nuln alatti katakombákban ismert meg. Gyarló lelkük elhamvadt volna azoknak a különös idézéseknek láttán, amely a Kommerzplatz gyilokházaiban történtek. Még a legvadabb rémálmaikban sem tudták volna elképzelni azt, amit a városszéli temető-bordélyban, az úgynevezett Éjjeli Cirkuszban látott, ahol elfajzott prostituáltak szolgálták ki a züllött nemeseket.”
“Ő látta az igazságot: a világ a végét járja, a Sötét Erők a seregeiket gyűjtik, az ember egy beteg, elfajult lény, amely az illem álarca mögé rejti vágyait. Nem kért az ilyen képmutatásból, inkább egy olyan istenhez fordult, aki a földön ígért gyönyört, nem pedig valami bizonytalan túlvilágon. Elhatározta, megismeri az emberi élet határát, mielőtt minden véget érne.”
“Erőlködve felemelte a fegyvert, majd szemügyre vette a pengét. Csillagfémből készült, ami egyetlen evilági fémre sem hasonlít. Vérfagyasztó rúnák borították az ezüstkék felületet. Éles volt, bár Felix egyetlen alkalommal sem látta, hogy Gotrek kifeni. Miután kielégítette kíváncsiságát, átnyújtotta a bárdot a Trollvadásznak. Gotrek fél kézzel, könnyedén elvette, és ide-oda forgatta, mintha azt találgatná, mire való. Úgy tűnt, elfelejtette, hogyan használja. Ez nem volt jó jel.”
“Eltűnődött, miért kell a napsziromnak éppen a legmagasabb hegyeken, a hóhatár alatt nőnie; miért nem itt él, a hegy lábánál, az összes többi virággal együtt. Vállat vont. Élete során már rá kellett jönnie, hogy az ember kevés dolgot ér el könnyen. Talán az alkimisták azért használtak nehezen beszerezhető alkotóelemeket, hogy még titokzatosabbnak tűnjön mesterségük. A legkevésbé sem lepődnék meg, ha ez lenne a helyzet.”
“– Utálom a fákat. Olyanok, akár az elfek, emberifjonc – mondta Gotrek. – Arra késztetnek, hogy fejszét emeljek rájuk.”
“A bestiák várakozva néztek fel rá; az állati arcokban ragyogó szemekben emberi intelligencia és embertelen vágyak csillogtak.”
“Elgondolkodott, bölcs dolog lenne-e, ha elbújna, és aztán meglepetésszerűen rontana elő. Vagy esetleg egyáltalán nem rontana elő, hanem abban reménykedne, hogy a Káosz ivadékai nem lelnek rá.”
“Szöget ütött a fejében, hogy az ilyen hírhedten emberhúst evő lények javarészt növényevő állatok fejét viselik. Talán ez is az Ártó Hatalmak tréfája…”
“Talán azok is mind így kezdték, akik eladták magukat az Ártó Hatalmaknak; így, hogy élvezetet leltek saját sötét oldalukban.”
“Felix végigmérte társát. Akárhányszor is nézett rá a törpére, mindig megdöbbentette a zömök Trollvadász csúfsága. Pedig semmi sem volt rajta, ami szembetűnően visszataszítóvá tette volna; nem a hézagos fogai, hiányzó szeme, vagy a hosszú, ételdarabokkal teli szakálla, nem is kicsi, kerek füle, vagy a régi sebhelyekkel teli arc volt az, ami megcsúnyította, még csak nem is a testszaga, hanem… Hanem mindezek összessége.”
“– Te megita… mármint megkábí… nem, úgy értem, italt raktál az altatónkba – mondta Felix, és térdre esett.”
“– A varázsló koponyájából akarok sört inni! – ellenkezett Gotrek. Felix arca megrándult.
– Nem gondolod komolyan!
– Ez csak amolyan szóvirág, emberifjonc… – Gotrek arckifejezését látván Felix ebben nem volt olyan biztos.”