Címkék
TAR SÁNDOR – A MI UTCÁNK
Talán nincs annál felemelőbb érzés, mint mikor az ember egy tökéletes könyvet olvas és ezzel egyetemben nincs annál hálátlanabb dolog, mint arról a könyvről írni. Már így előjáróban is annyit azért elmondanék, hogy a Mi Utcánk-ből én csak faragni tudok. Érdemben hozzátenni, szerintem nem csak én, hanem senki sem tud.
Na persze, nem mintha mondjuk ki kéne bármivel is egészíteni, de azért elég hülyén érzem magam, most itt ücsörögve, hogy mit is írjak erről a könyvről. A rendszerváltás utáni falu ikonikus lakóiról szól A mi utcánk. Ennyi és ez minden. Nem történet van, hanem emberi sorsok. Ez egy olyan arcképcsarnok, ahol minden szereplő ismerős és csak örülsz, hogy ha nem magadra ismersz. Mert mindenki ott van a lapokon vagy a sorok között. Ez a könyv annyira magyar, hogy lefordítani sem érdemes. Hónapokig próbáltam külföldieknek megmagyarázni a “sírva vigad a magyar” jelmondatot, de nem sikerült. Azután a legszívesebben a kezükbe nyomtam volna Tar Sándor e remekét, de őszintén szólva ezt sem értették volna. Ezt az érzést nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre. Ezt csak kishazánk lakói értik, ha értik egyáltalán. Mindenesetre Tar Sándornál jobban ezt senki nem tudta volna körvonalazni.
Nehéz olvasmány A mi utcánk, mert szinte mondatról mondatra mért ökölcsapást az agyamra és rötyögtem percekig, hogy ez, ez, még a neve is stimmel! Ugyanakkor annyira húsbavág, hogy sírni lenne kedvem. Itt minden annyira egyszerű és kikezdhetetlenül érthető, hogy minden nyomorúság ellenére sem tudom elítélni az embereket. Mert nem szereplők vannak, hanem hús-vér emberek. Ők élnek, ott, itt közöttünk. És talán ez a legelszomorítóbb, hogy ez nem egy jópofa fikció vagy kedélyesen túlzó geg, hanem az eleven közegünk. Utáltam és imádtam.
Még le is tettem egyszer pihenni a könyvet, mert olykor annyira sűrű, annyira súlyos, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. A mi utcánk a vidéki Roncsfilm, a nyomtatott Csapd le csacsi, a kismagyar valóság veleje. Felmerül bárkiben is a kétely az ellen, hogy Béla a falu fája, hogy minden nő kurva és az élet nyitástól záróráig tart?
Még mindig nem jutottam dűlőre, hogy kampányoljak-e amellett, hogy legyen kötelező olvasmány, hiszen annyira! Vagy jobb lenne elfelejteni és eltitkolni, hogy ilyen is volt. VOLT, ugye?!
Inkább olvasd el az idézeteket. Lesz ami a szívedet szorongatja, nekem is az egyik szemem sír a másik nevet.
IDÉZETEK:
“A presszónak van rendes neve is, de mindenki Misinek mondja, a tulajról, aki rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég?”
“Hesz Jancsi gyakran beugrik egy felesre, aztán marad, mert vagy van valaki ismerős, vagy majd jön.”
“Sudák eljárt valamilyen népi táncot Hesz Jancsival, aztán Hesz Jancsi nélkül, majd tévedésből Misi pincéjében hált egy régi heverőn. Biztos rám zárták az ajtót, állapította meg, mikor éjszaka felijedt, nem tudok kimenni, mondta ki hangosan, és maga alá vizelt. Reggel már jobban lett, rengeteg láda sört látott a félhomályban, és nem győzött inni a csodálkozástól.”
“Akkor is szeretem, nyögi bele a szalmába, a bort is meg a feleségemet is, és ehhez, még az úristennek sincs semmi köze!”
“Esztike szépen nőtt, gyarapodott, kicsit duci, de eleven, pajkos lánnyá serdült, és tizennégy éves korában, egy pénteki napon szólt, hogy ő vasárnap férjhez fog menni. És gyereke is lesz. Kocsis bácsi más véleményen volt, és leakasztotta a borotvaszíjat.”
“Mikor megjelent a Vízmű egy szál erőgéppel és egy fabódéval az utca elején, hogy itt most majd vizet fognak vezetni, mindenki úgy emlékszik, hogy Tarcsai már akkor benne volt a kopott faalkotmányban, mikor az még az autón állt. Mindenesetre akkor látták először, mikor kijött belőle, és elküldte a papot a büdös francba.”
“Tarcsai nem sokat törődött az ott lézengő gyerekekkel, igaz, a felnőttekkel sem, a fiúknak csak annyit mondott a bódé előtt, hogy fiúk, aki ide beteszi a lábát, annak letépem a száját, mint egy farzsebet, világos? Na, hess innen.”
“Ezeket? Isten? A saját képére? A pap az árok szélén pihent, Sudákot nézte, aki a buszmegállóban birkózott az alumíniumoszloppal már több mint egy órája, mert nem tudta elengedni. Később sikerült, akkor egy rongyot rángatott elő a zsebéből, és mikor az orrához vitte, hanyatt esett. Az előbb Hesz Jancsi járt erre, egy takaros szívlapátot hozott, azt mondta, ne röhögtesse ki magát azzal a kis műanyag szarral. Előtte Béres imbolygott el mellette, megvan már, kérdezte vidáman, ő már az első nap biztos volt benne, hogy a pap elvesztett valamit ebben a felfordulásban. Tegnap Árva Jolán talált rá a homokhányáson két krémessel, amit valahol elejtett, de megtörölte a ruhájában, egyen, biztatta a papot meghitten, majd azt fejtegette, hogy kettőjükben sok közös vonás van. Sudák valamelyik nap azzal állt elé, hogy itt nemrégen még ókori romok voltak, a saját szemével látta. Egy-két szava mindenkinek volt, néha már amiatt is megálltak, hogy egy kicsit megkapaszkodjanak a kerítésben, vagy suttyomban odapeseljenek, ahol nem sokan látják. A pap csak napok múlva értette meg, hogy itt gyakorlatilag mindenki részeg. Később rájött, hogy nem, de akkor már nem érdekelte. A vízvezeték árkát a régi házak oldalában ásta az álmatag gépmester, a járdává taposott ösvény mellett, a kiásott földet az út közepére halmozta. A késői órákban néhányan csak az árokban járva találtak haza, itt oldalt támaszkodni is lehetett, olykor furcsa hangok, énekszó, horkolás, suttogó beszéd hallatszott a mélyből, kutyák üzekedtek benne némán, nappal eltévedt libák gágogták szét a csendet, és egy tyúk odajárt tojni.”
“Itt az emberek még annyi istentelenségre is restek, hogy elnyelje őket a föld. De azért isznak, csalják egymást, káromkodnak, késelnek, gyereket rontanak, veszekednek, aztán megunják azt is, és kibékülnek. Lopnak is.”
“A tiszteletes úr intenzíven tudott álmodni.”
“A pap felállt, a kis sírgondozó lapáttal túrni kezdte a földet, ha koccant, megnézte, mi az. Nem az volt.”
“Ez? Ez a mértéktelen nemi élet hiánya, mondta neki azonnal Dorogi a Misi presszóban, ahol esős időben összegyűl a szokott társaság, valamint akkor, ha nem esik.”
“én csak azt akarom, hogy nevessen! Most üssem-verjem? Az jobb? Hát tetszik tudni, mennyit dolgoztam én azért a házért? Vagy mit csináljak? Meg tudja valaki mondani? Ötven-, százezer forintot is hazavittem, akkor jó voltam? Ott hemperegtünk az ágyban a pénz között pucéron, és még a micsodámat is megcsókolta! Utána meg hiába kentem be hubertusszal, nem kellett neki!”
“Így hajnaltájban egy kicsit mindenki meghibban. Részegek? Dehogy. Az a baj, hogy nem. Mintha istennel perlekedne, véli a pap. Errefelé mindnyájunknak isten a legnagyobb ellensége, mondja csendesen Pintér. Ömlik a panasz mindenkiből, mondja a tiszteletes, és belekóstol a pohárba, ömlik, árad ki a keserűség, teszi hozzá, és kérdően néz a másikra, érti-e? Értem én, mondja Pintér, én is majdnem telehánytam egy bilit az este, de ez csak vicc. Illetve nem. Illetve ez is, az is. Na, hogy ízlik?”
“Hesz Jancsi azt mondja, hogy mikor az elbocsátások szóba kerültek a munkásgyűlésen, mindenki azt kiabálta, hogy a vidékiek menjenek haza. Úgy lett. Akkor én most mit csináljak, ha munkásnak se kellettem, parasztnak se, miniszter meg nem kell annyi. Haljak meg?”
“Errefelé, aki nem nősül meg a katonaság után, arra azt mondják, homokos.”
“Harap Sanyi egy este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia. Mert két akácfa van az utcánkban, az egyik a boltnál, a másik mindjárt a Misi presszó mellett, ez az, amelyiknél mindenfélét kitalálnak az emberek. Épp ennél állt, mikor hirtelen eszébe jutott a dolog.”
“De jobb érzésű ember nem is tudná kivágni, mert neve is van, egyszer, szürkületkor, mikor az emberre a presszóból jövet rátör a farkasvakság, Béres azt találta neki mondani, mikor belement, hogy szerbusz, Bélám, és átölelte, te vagy a legrendesebb ember, meg én. Bélának az alsó ágait már nem lehet elérni, ez a szerencséje, letördelték már vagy száz éve, most sem válaszolt semmit, de azóta Sudák is köszön neki, Hesz Jancsi is, ha jókedve van.”
“ez az ember úgy megy, mintha labdát vezetne maga előtt két csapat ellen.”
“Elérhetetlennek tűnik minden álom a három szobáról, hallról, nagy, csempézett konyháról, az ugyancsak nagy fürdőszobáról, ahová besüt a nap. Tapéta, csillár, bútorok. És rengeteg sóder, beton, téglák és iszonyú felfordulás. Az asszony is ilyesmin töpreng, de mosdatlan, húzós szagú öleléseket is lát. Haragot. Fáradtak, izzadtak és büdösek leszünk, gondolja, és a férjére mosolyog: gyönyörű lesz, mondja hangosan, a férj bólint, micsoda?”
“A mi utcánkban por van, szegénység, és egy csomó félbehagyott álom, élet, és még azt sem lehet tudni, hogy az emberek mikor segítenek egymáson.”
“Sarkadi nénire lehet hallgatni, művelt asszony, bort mér a bolttal szemben, és el tud bánni a részeg emberrel is, de Sós Kati mégis szeretett volna rászokni már valamire, mert hiába van neki szép, szőke haja, ha ott áll fél napokig a disznóólban, a trágyát villázza, vagy moslékot hord a malacnak, tyúkot etet, udvart seper, és nem látja senki, se a szemét, se a nyakát, a bőre meg büdös.”
“még korán volt, a kocsma is üres, és sört kell felhordani a pincéből. Soha nem értette, hogy miért nem lehet azt ott, a helyszínen meginni, ő már próbálta jó párszor, és sikerült. Ahogy elnézte, a fiúknak is mindegy lett volna, sőt, van abban valami megnyugtató, ha az embert egy halom ital veszi körül. Olyan az, mint a család melege.”
“Dorogi a Polgármesteri Hivatalnak is szolgált, ha volt valami fuvar, mint most ez a szék, ő hordta ki a nyugdíjasoknak a tüzelőt, nyáron a halottakat a temetőbe, mert a halottaskocsi olyankor dinnyézett Aradványban.”
“Ó, sóhajtott Papp Terka, ne szóljon már ennek az állatnak, majd visszatérünk rá, megfizetek én magának, tette hozzá, és mosolyogva ellejtett a buszmegálló felé. Dorogi nyitva felejtett szájjal bámult utána. Nem is az, hogy kellene neki a tolószék, hanem hogy fizetni akar, az ugyanis még nem fordult elő, még az sem, hogy a szájára vette volna, és nem szakadt le az ég.”
“Vereslaci mindenhez ért, röviden elmagyarázta a tolószék működését, összecsukható, mondta, de nem engedték, hogy megmutassa. Hátul két nagy kerék, elöl a két kicsi, tudjátok, így könnyebb tolni, mert olyan, mintha mindig lejtőn menne lefelé. Na, eredj már, mondták a többiek, akkor el sem lehetne engedni, és az összes ápoló egész nap a betegeket kergetné az udvaron egy nagy lepkefogóval!”
“Két óra sem múlt el, és már mindenkinek kellett volna a tolószék, és úgyszólván mindenki be volt rúgva.”
“Azt beszélték, hogy patkány van az utcában, vagy valami más állat, menyét, hörcsög, igaz, nem látta senki, de mikor mondták, már igen.”
“Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik, éjszaka viszont nyugtalan, van, aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek, ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a kerítés mellett, ha koppan, talált, de nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. És milyen szerencsétlen, épp az anyjára ütött, szép, kissé kreol arc, álmodozó, szürke szemek, pici orra, füle, szőkésbarna haja mindenkit rögtön az anyjára emlékezteti, az ember azt se tudja, hová nézzen. Ha éppen sört fog a keze, akkor valamivel könnyebb, a kis pohár nem jó, abból kilöttyenhet, ha a gazdája felindul, annyit meg nem ér. Rózsit mindenki szerette, van, aki még ma is, aztán, ahogy szokás, férjhez adtuk az egyik városi emberhez, az meg rájött valamire, és elpakolt. Volt már ilyen, el szokott múlni, ez nem színház, de az a baj, hogy Rózsi sem tud igazságot tenni, csak mosolyog, és szereti a fiát.”
“Aztán Dorogi végre előadta, hogy ez kimondott lóbetegség, szemüveggel meg lehet tartani, de akkor rámegy az agyra. Itt csak a szesz segít.”
“A tiszteletes mindig ideges volt, ha beszélni akartak vele, pláne, a Görbe utcából, ahonnan senki nem jár templomba, hogy másról ne is beszéljünk. Ha nem a Görbe utcából jött valaki, akkor is ideges volt, mert olyan ritkán jött valaki azért, hogy vele beszéljen, hogy most valami nagyon nagy baj lehet. A lelkészház kertjében álldogált, mert bent, a lakásban már épp eleget ácsorgott, ült, feküdt a nap folyamán, már odaát is volt a templomteremben, kinézett már minden ablakon, ajtón, és bár agglegény volt, fel nem foghatta, hogy mit csinálhat a többi lelkész mindennap, évről évre.”
“Az öreg nehezen szállt be a Trabantba, és az orvos sem örült a dolognak, nem volt már rendelés, épp ezért sört ivott valami mással, aztán betette a táskájába azt a másik üveget. Mindig utálta, ha haldoklóhoz hívták, úgy emlékezett, hogy ő orvos. Ezek sose tanulnak meg délelőtt haldokolni, gondolta, de rögtön el is pirult szégyenében. Mehetünk, mondta aztán, és elfeküdt a hátsó ülésen.”
“A pap rosszul vezetett, de ezt rajta kívül csak azok sejtették, akik szemből jöttek, mögötte sose volt senki, most azonban alig volt forgalom, néhány biciklis, gyalogos támolygott a hőségtől, általában az út közepén.”
“Végső Márton tiszteletes a temetés időpontját másnap délután két órára tűzte ki, aztán jött özvegy Hüséné, aki a mindenes és az állandóság szerepét játszotta a paplakban, és bevette a tábláról a cédulát, hová gondol, tisztelendő atyám, korholta az idős embert, korán lesz az, akkor még dél van, és ő különben sem ér rá, majd csak háromkor. Jó, mondta a pap, akkor legyen négykor. Az sem jó, akkorra már sok a részeg ember, ezek nem bírják sokáig, és egy ilyen temetés legalább egy óra, akkor pedig neki már más dolga van.”
“Vida fiú az esküvői öltönyében feküdt a koporsóban, rajta egy ágyterítő, aztán rátették a fedelet, és felrakták a felkoszorúzott stráfra. Még a szél se fújt. Menet közben megálltak a Misi presszónál, mert Tarcsai is vett koszorút, aztán két láda sört is feltett a koporsó mellé, biztos kell majd az. Kellett. Mire elénekeltek, elimádkoztak mindent, elrendezték a sírhantot, el is fogyott.”
“
Újabban ki nem állhatta Kiss szomszédot, és a többieket sem, és az sem érdekelte, hogy miért.”
“Na, ezzel nem is lehet dicsekedni, gondolta a tiszteletes, és szomorúság járta át, istenem, gondolta, mikor lesz már rend és igazság ebben a világban? Mert itt az emberek nemcsak a jobb ruhájukat, hanem a bútort is eladogatják apránként, ahogy azt később tapasztalta, és mindent, ami eladható. Ezzel szemben állt viszont az a számára felfoghatatlan mennyiségű szesz, amit némelyek elfogyasztottak a Misi presszóban, házaknál, a boltban és egyáltalán úton-útfélen, arra van pénz? A magyarázatot erre is Béres adta meg kissé körülményesen, mert akkor már nehezére esett az összetett szájmozgás, és amiből a pap már otthon vont mérleget. Béres azt magyarázta, hogy berúgni tényleg sok pénz, de ha vigyáz az ember, hogy ne józanodjon ki egy percre sem, akkor úgyszólván csak szinten kell tartani magát, és ahhoz már nem kell sok, egy-két sör, kéthárom féldeci is elég. Csak este kell egy kis erősítés, hogy el tudjon aludni. És aztán? Ha itt egyszer mindenki kijózanodna, maga nem győzne temetni bennünket. Fogadjunk. Menne mind neki a vonatnak, kötélnek, ugrálna a kútba. Nagy itt a keserűség, tette hozzá egy vigyorral, mert a szája váratlanul úgy kanyarodott.”
“Néha megáll a Misi presszónál, aztán lassan továbbhajt az utcán, mint aki keres valamit. Ezt aztán végképp nem érti senki. Mert az rendben van, hogy Rózsikához jönne, és úgy szeretné, hogy ne lássa senki, de minek ez a nagy felhajtás? Ezt úgy szokták csinálni, hogy az ember a Misiben legyűr valamit, le is kíséri, aztán Sarkadi néninél még felmérgeli magát kétszer három deci direkttermő otellóval, addigra besötétedik kint is, bent is, és indulás. Van, aki az ajtóból még visszafordul egy pohárra, aztán ott is marad, mert nehéz az élet. Pedig Rózsikának nem kell udvarolni, mindenki tiszta lappal indul, és saját lábán távozik. Csakhogy a tiszteletes úr beleszeretett Rózsikába, és ez azért nem fordul elő mindennap.”
“a tiszteletest nem nagyon kedveli, mert az például nem dohányzik, az ilyet errefelé hidegszájúnak mondják az asszonyok, és amúgy is olyan formátlan, mint a tészta, nem csúnya pedig, nem is hasas, csak hát olyan más. Mikor a férfi azt mondta, hogy feleségül akarja venni, megsimogatta az arcát, és megkérte, hogy akkor ne jöjjön többé.”
“Szeretlek, a rohadt anyádat! Ölj meg most, sírta rekedten, ölj meg hamar.”
“Ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet kell inni, és akkor rendbe jön minden. Így aztán hamar vissza is fordult az ajtóból, mert kevesebbet inni már nem volt lehetséges.”