Ezeket? Isten? A saját képére?

Címkék

, , ,

TAR SÁNDOR – A MI UTCÁNK

Talán nincs annál felemelőbb érzés, mint mikor az ember egy tökéletes könyvet olvas és ezzel egyetemben nincs annál hálátlanabb dolog, mint arról a könyvről írni. Már így előjáróban is annyit azért elmondanék, hogy a Mi Utcánk-ből én csak faragni tudok. Érdemben hozzátenni, szerintem nem csak én, hanem senki sem tud.

mi utcánk

Na persze, nem mintha mondjuk ki kéne bármivel is egészíteni, de azért elég hülyén érzem magam, most itt ücsörögve, hogy mit is írjak erről a könyvről. A rendszerváltás utáni falu ikonikus lakóiról szól A mi utcánk. Ennyi és ez minden. Nem történet van, hanem emberi sorsok. Ez egy olyan arcképcsarnok, ahol minden szereplő ismerős és csak örülsz, hogy ha nem magadra ismersz. Mert mindenki ott van a lapokon vagy a sorok között. Ez a könyv annyira magyar, hogy lefordítani sem érdemes. Hónapokig próbáltam külföldieknek megmagyarázni a “sírva vigad a magyar” jelmondatot, de nem sikerült. Azután a legszívesebben a kezükbe nyomtam volna Tar Sándor e remekét, de őszintén szólva ezt sem értették volna. Ezt az érzést nem lehet lefordítani semmilyen nyelvre. Ezt csak kishazánk lakói értik, ha értik egyáltalán. Mindenesetre Tar Sándornál jobban ezt senki nem tudta volna körvonalazni.

Nehéz olvasmány A mi utcánk, mert szinte mondatról mondatra mért ökölcsapást az agyamra és rötyögtem percekig, hogy ez, ez, még a neve is stimmel! Ugyanakkor annyira húsbavág, hogy sírni lenne kedvem. Itt minden annyira egyszerű és kikezdhetetlenül érthető, hogy minden nyomorúság ellenére sem tudom elítélni az embereket. Mert nem szereplők vannak, hanem hús-vér emberek. Ők élnek, ott, itt közöttünk. És talán ez a legelszomorítóbb, hogy ez nem egy jópofa fikció vagy kedélyesen túlzó geg, hanem az eleven közegünk. Utáltam és imádtam.

Még le is tettem egyszer pihenni a könyvet, mert olykor annyira sűrű, annyira súlyos, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. A mi utcánk a vidéki Roncsfilm, a nyomtatott Csapd le csacsi, a kismagyar valóság veleje. Felmerül bárkiben is a kétely az ellen, hogy Béla a falu fája, hogy minden nő kurva és az élet nyitástól záróráig tart?

Még mindig nem jutottam dűlőre, hogy kampányoljak-e amellett, hogy legyen kötelező olvasmány, hiszen annyira! Vagy jobb lenne elfelejteni és eltitkolni, hogy ilyen is volt. VOLT, ugye?!

Inkább olvasd el az idézeteket. Lesz ami a szívedet szorongatja, nekem is az egyik szemem sír a másik nevet.

IDÉZETEK:

“A presszónak van rendes neve is, de mindenki Misinek mondja, a tulajról, aki rendesen valamelyik asztalnál ül, és mindenki a barátja. A felesége a pultnál néha kijön a sodrából, és rászól: Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Mi vagy te itt, díszvendég?”

“Hesz Jancsi gyakran beugrik egy felesre, aztán marad, mert vagy van valaki ismerős, vagy majd jön.”

“Sudák eljárt valamilyen népi táncot Hesz Jancsival, aztán Hesz Jancsi nélkül, majd tévedésből Misi pincéjében hált egy régi heverőn. Biztos rám zárták az ajtót, állapította meg, mikor éjszaka felijedt, nem tudok kimenni, mondta ki hangosan, és maga alá vizelt. Reggel már jobban lett, rengeteg láda sört látott a félhomályban, és nem győzött inni a csodálkozástól.”

“Akkor is szeretem, nyögi bele a szalmába, a bort is meg a feleségemet is, és ehhez, még az úristennek sincs semmi köze!”

“Esztike szépen nőtt, gyarapodott, kicsit duci, de eleven, pajkos lánnyá serdült, és tizennégy éves korában, egy pénteki napon szólt, hogy ő vasárnap férjhez fog menni. És gyereke is lesz. Kocsis bácsi más véleményen volt, és leakasztotta a borotvaszíjat.”

“Mikor megjelent a Vízmű egy szál erőgéppel és egy fabódéval az utca elején, hogy itt most majd vizet fognak vezetni, mindenki úgy emlékszik, hogy Tarcsai már akkor benne volt a kopott faalkotmányban, mikor az még az autón állt. Mindenesetre akkor látták először, mikor kijött belőle, és elküldte a papot a büdös francba.”

“Tarcsai nem sokat törődött az ott lézengő gyerekekkel, igaz, a felnőttekkel sem, a fiúknak csak annyit mondott a bódé előtt, hogy fiúk, aki ide beteszi a lábát, annak letépem a száját, mint egy farzsebet, világos? Na, hess innen.”

“Ezeket? Isten? A saját képére? A pap az árok szélén pihent, Sudákot nézte, aki a buszmegállóban birkózott az alumíniumoszloppal már több mint egy órája, mert nem tudta elengedni. Később sikerült, akkor egy rongyot rángatott elő a zsebéből, és mikor az orrához vitte, hanyatt esett. Az előbb Hesz Jancsi járt erre, egy takaros szívlapátot hozott, azt mondta, ne röhögtesse ki magát azzal a kis műanyag szarral. Előtte Béres imbolygott el mellette, megvan már, kérdezte vidáman, ő már az első nap biztos volt benne, hogy a pap elvesztett valamit ebben a felfordulásban. Tegnap Árva Jolán talált rá a homokhányáson két krémessel, amit valahol elejtett, de megtörölte a ruhájában, egyen, biztatta a papot meghitten, majd azt fejtegette, hogy kettőjükben sok közös vonás van. Sudák valamelyik nap azzal állt elé, hogy itt nemrégen még ókori romok voltak, a saját szemével látta. Egy-két szava mindenkinek volt, néha már amiatt is megálltak, hogy egy kicsit megkapaszkodjanak a kerítésben, vagy suttyomban odapeseljenek, ahol nem sokan látják. A pap csak napok múlva értette meg, hogy itt gyakorlatilag mindenki részeg. Később rájött, hogy nem, de akkor már nem érdekelte. A vízvezeték árkát a régi házak oldalában ásta az álmatag gépmester, a járdává taposott ösvény mellett, a kiásott földet az út közepére halmozta. A késői órákban néhányan csak az árokban járva találtak haza, itt oldalt támaszkodni is lehetett, olykor furcsa hangok, énekszó, horkolás, suttogó beszéd hallatszott a mélyből, kutyák üzekedtek benne némán, nappal eltévedt libák gágogták szét a csendet, és egy tyúk odajárt tojni.”

“Itt az emberek még annyi istentelenségre is restek, hogy elnyelje őket a föld. De azért isznak, csalják egymást, káromkodnak, késelnek, gyereket rontanak, veszekednek, aztán megunják azt is, és kibékülnek. Lopnak is.”

“A tiszteletes úr intenzíven tudott álmodni.”

“A pap felállt, a kis sírgondozó lapáttal túrni kezdte a földet, ha koccant, megnézte, mi az. Nem az volt.”

“Ez? Ez a mértéktelen nemi élet hiánya, mondta neki azonnal Dorogi a Misi presszóban, ahol esős időben összegyűl a szokott társaság, valamint akkor, ha nem esik.”

“én csak azt akarom, hogy nevessen! Most üssem-verjem? Az jobb? Hát tetszik tudni, mennyit dolgoztam én azért a házért? Vagy mit csináljak? Meg tudja valaki mondani? Ötven-, százezer forintot is hazavittem, akkor jó voltam? Ott hemperegtünk az ágyban a pénz között pucéron, és még a micsodámat is megcsókolta! Utána meg hiába kentem be hubertusszal, nem kellett neki!”

“Így hajnaltájban egy kicsit mindenki meghibban. Részegek? Dehogy. Az a baj, hogy nem. Mintha istennel perlekedne, véli a pap. Errefelé mindnyájunknak isten a legnagyobb ellensége, mondja csendesen Pintér. Ömlik a panasz mindenkiből, mondja a tiszteletes, és belekóstol a pohárba, ömlik, árad ki a keserűség, teszi hozzá, és kérdően néz a másikra, érti-e? Értem én, mondja Pintér, én is majdnem telehánytam egy bilit az este, de ez csak vicc. Illetve nem. Illetve ez is, az is. Na, hogy ízlik?”

“Hesz Jancsi azt mondja, hogy mikor az elbocsátások szóba kerültek a munkásgyűlésen, mindenki azt kiabálta, hogy a vidékiek menjenek haza. Úgy lett. Akkor én most mit csináljak, ha munkásnak se kellettem, parasztnak se, miniszter meg nem kell annyi. Haljak meg?”

“Errefelé, aki nem nősül meg a katonaság után, arra azt mondják, homokos.”

“Harap Sanyi egy este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia. Mert két akácfa van az utcánkban, az egyik a boltnál, a másik mindjárt a Misi presszó mellett, ez az, amelyiknél mindenfélét kitalálnak az emberek. Épp ennél állt, mikor hirtelen eszébe jutott a dolog.”

“De jobb érzésű ember nem is tudná kivágni, mert neve is van, egyszer, szürkületkor, mikor az emberre a presszóból jövet rátör a farkasvakság, Béres azt találta neki mondani, mikor belement, hogy szerbusz, Bélám, és átölelte, te vagy a legrendesebb ember, meg én. Bélának az alsó ágait már nem lehet elérni, ez a szerencséje, letördelték már vagy száz éve, most sem válaszolt semmit, de azóta Sudák is köszön neki, Hesz Jancsi is, ha jókedve van.”

“ez az ember úgy megy, mintha labdát vezetne maga előtt két csapat ellen.”

“Elérhetetlennek tűnik minden álom a három szobáról, hallról, nagy, csempézett konyháról, az ugyancsak nagy fürdőszobáról, ahová besüt a nap. Tapéta, csillár, bútorok. És rengeteg sóder, beton, téglák és iszonyú felfordulás. Az asszony is ilyesmin töpreng, de mosdatlan, húzós szagú öleléseket is lát. Haragot. Fáradtak, izzadtak és büdösek leszünk, gondolja, és a férjére mosolyog: gyönyörű lesz, mondja hangosan, a férj bólint, micsoda?”

“A mi utcánkban por van, szegénység, és egy csomó félbehagyott álom, élet, és még azt sem lehet tudni, hogy az emberek mikor segítenek egymáson.”

“Sarkadi nénire lehet hallgatni, művelt asszony, bort mér a bolttal szemben, és el tud bánni a részeg emberrel is, de Sós Kati mégis szeretett volna rászokni már valamire, mert hiába van neki szép, szőke haja, ha ott áll fél napokig a disznóólban, a trágyát villázza, vagy moslékot hord a malacnak, tyúkot etet, udvart seper, és nem látja senki, se a szemét, se a nyakát, a bőre meg büdös.”

“még korán volt, a kocsma is üres, és sört kell felhordani a pincéből. Soha nem értette, hogy miért nem lehet azt ott, a helyszínen meginni, ő már próbálta jó párszor, és sikerült. Ahogy elnézte, a fiúknak is mindegy lett volna, sőt, van abban valami megnyugtató, ha az embert egy halom ital veszi körül. Olyan az, mint a család melege.”

“Dorogi a Polgármesteri Hivatalnak is szolgált, ha volt valami fuvar, mint most ez a szék, ő hordta ki a nyugdíjasoknak a tüzelőt, nyáron a halottakat a temetőbe, mert a halottaskocsi olyankor dinnyézett Aradványban.”

“Ó, sóhajtott Papp Terka, ne szóljon már ennek az állatnak, majd visszatérünk rá, megfizetek én magának, tette hozzá, és mosolyogva ellejtett a buszmegálló felé. Dorogi nyitva felejtett szájjal bámult utána. Nem is az, hogy kellene neki a tolószék, hanem hogy fizetni akar, az ugyanis még nem fordult elő, még az sem, hogy a szájára vette volna, és nem szakadt le az ég.”

“Vereslaci mindenhez ért, röviden elmagyarázta a tolószék működését, összecsukható, mondta, de nem engedték, hogy megmutassa. Hátul két nagy kerék, elöl a két kicsi, tudjátok, így könnyebb tolni, mert olyan, mintha mindig lejtőn menne lefelé. Na, eredj már, mondták a többiek, akkor el sem lehetne engedni, és az összes ápoló egész nap a betegeket kergetné az udvaron egy nagy lepkefogóval!”

“Két óra sem múlt el, és már mindenkinek kellett volna a tolószék, és úgyszólván mindenki be volt rúgva.”

“Azt beszélték, hogy patkány van az utcában, vagy valami más állat, menyét, hörcsög, igaz, nem látta senki, de mikor mondták, már igen.”

“Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik, éjszaka viszont nyugtalan, van, aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek, ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a kerítés mellett, ha koppan, talált, de nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. És milyen szerencsétlen, épp az anyjára ütött, szép, kissé kreol arc, álmodozó, szürke szemek, pici orra, füle, szőkésbarna haja mindenkit rögtön az anyjára emlékezteti, az ember azt se tudja, hová nézzen. Ha éppen sört fog a keze, akkor valamivel könnyebb, a kis pohár nem jó, abból kilöttyenhet, ha a gazdája felindul, annyit meg nem ér. Rózsit mindenki szerette, van, aki még ma is, aztán, ahogy szokás, férjhez adtuk az egyik városi emberhez, az meg rájött valamire, és elpakolt. Volt már ilyen, el szokott múlni, ez nem színház, de az a baj, hogy Rózsi sem tud igazságot tenni, csak mosolyog, és szereti a fiát.”

“Aztán Dorogi végre előadta, hogy ez kimondott lóbetegség, szemüveggel meg lehet tartani, de akkor rámegy az agyra. Itt csak a szesz segít.”

“A tiszteletes mindig ideges volt, ha beszélni akartak vele, pláne, a Görbe utcából, ahonnan senki nem jár templomba, hogy másról ne is beszéljünk. Ha nem a Görbe utcából jött valaki, akkor is ideges volt, mert olyan ritkán jött valaki azért, hogy vele beszéljen, hogy most valami nagyon nagy baj lehet. A lelkészház kertjében álldogált, mert bent, a lakásban már épp eleget ácsorgott, ült, feküdt a nap folyamán, már odaát is volt a templomteremben, kinézett már minden ablakon, ajtón, és bár agglegény volt, fel nem foghatta, hogy mit csinálhat a többi lelkész mindennap, évről évre.”

“Az öreg nehezen szállt be a Trabantba, és az orvos sem örült a dolognak, nem volt már rendelés, épp ezért sört ivott valami mással, aztán betette a táskájába azt a másik üveget. Mindig utálta, ha haldoklóhoz hívták, úgy emlékezett, hogy ő orvos. Ezek sose tanulnak meg délelőtt haldokolni, gondolta, de rögtön el is pirult szégyenében. Mehetünk, mondta aztán, és elfeküdt a hátsó ülésen.”

“A pap rosszul vezetett, de ezt rajta kívül csak azok sejtették, akik szemből jöttek, mögötte sose volt senki, most azonban alig volt forgalom, néhány biciklis, gyalogos támolygott a hőségtől, általában az út közepén.”

“Végső Márton tiszteletes a temetés időpontját másnap délután két órára tűzte ki, aztán jött özvegy Hüséné, aki a mindenes és az állandóság szerepét játszotta a paplakban, és bevette a tábláról a cédulát, hová gondol, tisztelendő atyám, korholta az idős embert, korán lesz az, akkor még dél van, és ő különben sem ér rá, majd csak háromkor. Jó, mondta a pap, akkor legyen négykor. Az sem jó, akkorra már sok a részeg ember, ezek nem bírják sokáig, és egy ilyen temetés legalább egy óra, akkor pedig neki már más dolga van.”

“Vida fiú az esküvői öltönyében feküdt a koporsóban, rajta egy ágyterítő, aztán rátették a fedelet, és felrakták a felkoszorúzott stráfra. Még a szél se fújt. Menet közben megálltak a Misi presszónál, mert Tarcsai is vett koszorút, aztán két láda sört is feltett a koporsó mellé, biztos kell majd az. Kellett. Mire elénekeltek, elimádkoztak mindent, elrendezték a sírhantot, el is fogyott.”

Újabban ki nem állhatta Kiss szomszédot, és a többieket sem, és az sem érdekelte, hogy miért.”

“Na, ezzel nem is lehet dicsekedni, gondolta a tiszteletes, és szomorúság járta át, istenem, gondolta, mikor lesz már rend és igazság ebben a világban? Mert itt az emberek nemcsak a jobb ruhájukat, hanem a bútort is eladogatják apránként, ahogy azt később tapasztalta, és mindent, ami eladható. Ezzel szemben állt viszont az a számára felfoghatatlan mennyiségű szesz, amit némelyek elfogyasztottak a Misi presszóban, házaknál, a boltban és egyáltalán úton-útfélen, arra van pénz? A magyarázatot erre is Béres adta meg kissé körülményesen, mert akkor már nehezére esett az összetett szájmozgás, és amiből a pap már otthon vont mérleget. Béres azt magyarázta, hogy berúgni tényleg sok pénz, de ha vigyáz az ember, hogy ne józanodjon ki egy percre sem, akkor úgyszólván csak szinten kell tartani magát, és ahhoz már nem kell sok, egy-két sör, kéthárom féldeci is elég. Csak este kell egy kis erősítés, hogy el tudjon aludni. És aztán? Ha itt egyszer mindenki kijózanodna, maga nem győzne temetni bennünket. Fogadjunk. Menne mind neki a vonatnak, kötélnek, ugrálna a kútba. Nagy itt a keserűség, tette hozzá egy vigyorral, mert a szája váratlanul úgy kanyarodott.”

“Néha megáll a Misi presszónál, aztán lassan továbbhajt az utcán, mint aki keres valamit. Ezt aztán végképp nem érti senki. Mert az rendben van, hogy Rózsikához jönne, és úgy szeretné, hogy ne lássa senki, de minek ez a nagy felhajtás? Ezt úgy szokták csinálni, hogy az ember a Misiben legyűr valamit, le is kíséri, aztán Sarkadi néninél még felmérgeli magát kétszer három deci direkttermő otellóval, addigra besötétedik kint is, bent is, és indulás. Van, aki az ajtóból még visszafordul egy pohárra, aztán ott is marad, mert nehéz az élet. Pedig Rózsikának nem kell udvarolni, mindenki tiszta lappal indul, és saját lábán távozik. Csakhogy a tiszteletes úr beleszeretett Rózsikába, és ez azért nem fordul elő mindennap.”

“a tiszteletest nem nagyon kedveli, mert az például nem dohányzik, az ilyet errefelé hidegszájúnak mondják az asszonyok, és amúgy is olyan formátlan, mint a tészta, nem csúnya pedig, nem is hasas, csak hát olyan más. Mikor a férfi azt mondta, hogy feleségül akarja venni, megsimogatta az arcát, és megkérte, hogy akkor ne jöjjön többé.”

“Szeretlek, a rohadt anyádat! Ölj meg most, sírta rekedten, ölj meg hamar.”

Ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet kell inni, és akkor rendbe jön minden. Így aztán hamar vissza is fordult az ajtóból, mert kevesebbet inni már nem volt lehetséges.”

Liebster Blog Award

Címkék

LIEBSTER BLOG AWARD

Akármit is jelentsen, rajtam ne múljék Letya (el)ismerése, még a végén meghal minden Ufgán éhező, bélesetet szenved az apám vagy leszárad a faszom, szóval kitöltöm és továbbadom mert tetszik és néha ilyen is kell.

A Szabályok:

– Jelöld meg azt a kedves bloggert, akitől a díjat kaptad.
– Válaszolj a neked feltett 10 kérdésre.
– Nevezz meg tíz embert, akinek szívesen továbbadnád ezt a díjat.
– Tegyél fel te is 10 kérdést, ami érdekel a díjazottakkal kapcsolatban.
– A tíz jelölted blogján jelezd, hogy díjat kaptak.
(Forrás: Letya)

Liebster_Blog_Award

Kérdések és Válaszaim

1. Mennyire változtatta meg az olvasási szokásaidat a blog írás?
Mondhatni nagyon, hiszen idézek, jegyzetelek és összehasonlítok.

2. Egy könyv elolvasása után mennyi idő telik el átlagosan a bejegyzés megszületéséig?
Haha! A hónapos kihagyásokat a “hagyom ülepedni”-vel magyarázom, de csak egyszerűen lusta vagyok illetve sokszor inkább olvasok helyette.

3. Szoktál olvasás közben jegyzeteket készíteni, amiket később felhasználsz a bejegyzésedhez?
Természetesen. Ebben nagy segítség az e-olvasóm, egy Kindle Paperwhite, ChaosReader a becsületes neve, és idézeteke illetve jegyzetek tekintetében pótolhatatlan.

4. Mi a véleményed a recenziós példányokról és magáról a recenzióról? (Csak röviden, hiszen mostanában igen nagy port kavart egyes körökben ez a téma:)
Komolytalanok. Jó az ötlet, de sajnos nem őszinték és túl direkt reklámoknak tartom. A hiba a gyakorlatban van, meg hogy nekem senki nem ajánl ilyet és mindezt irigységből írom.

5. Melyik a kedvenc könyved?
Az e-könyvem.
Illetve itt van Ian Watson Teljes Warhammer 40k Univerzuma. Egyedi kötés, mutánsbőr, szegecselt tok, réz csatok, halálfejes és szuperautentikus. Egyetlen egy kézzel készült darab van belőle.

wh40kotes_07

Bővebben a könyvről

6. Előfordult már veled, hogy könyvelőzetes alapján vásároltál meg egy kötetet?
Természetesen. De inkább a Listámra kerülnek fel így, utána teljesen rapszodikus mikor olvasom el őket.

7. Mennyire számít, hogy naponta, hetente, havonta hányan olvassák a blogod?
Nem nekem számít, hanem akik olvassák, hogy van e rajta új tartalom.

8. Milyen gyakran jársz könyvtárba?
Soha.

9. Tömegközlekedésen olvasol vagy inkább zenét hallgatsz? (esetleg mással foglalod el magad?)
Egyértelmű.

10. Melyik korban élnél szívesen és hol?
1920 – Arkham 🙂

salinger

Íme az én kérdéseim az oldalt linkelt embereknek. Válaszolj akkor is ha már megvolt, és legfeljebb nem adod tovább.

1: E-olvasó vagy papírkönyv?
2: Figyeled e környezetedben ki, mit olvas? (tömegközlekedés, kocsma-kávézó, stb)
3: Milyen könyvekre mondasz nemet elvből? Ha van ilyen.
4: Blogírásban szempont-e a spoilerezés vagy sem?
5: Számít egy könyv filmadaptációja az olvasásnál, írásnál?
6: Szeretsz-e WC-n olvasni? Miért?
7: Akkor is végigolvasod ha nem tetszik? Miért?
8: Kedvenc idézeted?
9: Lopnál könyvet?
10: Melyik könyv melyik részletét írnád át, ha tehetnéd?

HAJRÁ: eMBé, Blazius, Shanara, Maecska és az embere, Ryan, Könyvmolyz, Szellőcske, Gabó, Acélpatkány, Kult.

Dugd meg, öld meg, fald fel – Olvasd el!

Címkék

, , , , , , , ,

GLEN DUNCAN – AZ UTOLSÓ VÉRFARKAS

Már megint egy könyv, amit akkor vettem elő, amikor megcsípte az agyam a sok tudomány vagy valami annak vélt coelhoi bölcsesség és szükségem volt valami neuron nyugtató olvasmányra, kifejezetten valami szarra vágytam. Az Utolsó Vérfarkas cím nekem nagyon beszédes volt.

Az_utolso_verfarka

Így ránézésre nekem ez a Laurell K. Hamilton és a True Blood féle csacskaságokról lehúzott újabb bőrnek tűnt, amihez Nick Cave ajánlását kapjuk. Hát lehet ennél tipikusabb valami? Na hagyjuk is…

Rögtön a lecsóba! Minden különösebb kertelés nélkül ugrunk fejest eme alternatív világ és főhősünk Jake Marlowe végnapjaiba. Nincs felvezetés vagy barátkozós prelude, ez itt a történet vége lényegében. Jake az utolsó vérfarkas, aki ezt méla nyugalommal tudomásul veszi és különösebben küzdeni sem akar ez ellen. Undorodva megteszi a kötelező védelmi lépéseket, amiket a barátja ajánl neki, de igazán nem érez sem bosszúszomjat sem valami globális felelősséget a fajtája kihalásáért. Tulajdonképp elege van már a hosszú -kétszáz éves- életből, meg a futkosásból, menekülésből és öldöklésből, úgyhogy önként hajtja bitó alá a fejét. Hiszen úgy sincs értelme utolsóként küzdeni, feszengeni itt az elkerülhetetlen ellen. “Ez történik, amikor az Élelmezzük a Világot mentalitást képviselőkkel elszalad a ló.. Még emlékszem azokra az időkre, amikor az ilyesmi, hogy a nyugatiakat tűzbe-lázba hozó demokrácia minden blogger barmot kritikusnak és minden fröcsögő fasisztát politikai elemzőnek titulált, felbosszantott volna, vagy jót mulattam volna rajta. Erre most nem érzek semmit, csak csendes eltávolodást. A híreket tulajdonképpen már most is feleslegesnek érzem, mint egy posztapokaliptikus világban, ahol a kismillió lakatlan ház egyikében üldögélek (odakint néma dűnék, autó nagyságú rovarok), és videofelvételről nézem mindazt, amit régen fontosnak tartottam, azon tűnődve, hogy hihette bárki is fontosnak őket.” A könyv első felében ebben a depressziós naplóírásban vet számot eddigi élete hiábavalóságáról. Szerelem, család, vérfarkas, család nincs, szar, vérfarkas vérengzés, szar, vámpírok, szar, düh, szex, szar, de szar.

Aztán könyv a mértani felénél a felbukkanó kislány újrakeveri a lapokat és egy pillanat alatt újraépül a világ, kiszínesedik a fakó bú, üldözőből üldözött lesz, értelmet nyernek az addig elvetélt okok, indokok.

the-last-werewolf-1

Eddig talán még mindig nem ez a könyv az eredetiség szobra, de ezt a közepes történetet Glen Duncan nagyon jó stílussal párosítja. Első nyelvcsettintős reakcióm az volt, hogy ez a csávó biztosan baromi blogot vezethet, vagy egy rohadt vitriolos újságíró. Mielőtt elrettennénk ekkora blaszfémiától, szeretném kifejteni, hogy egy napjainkban játszódó, alternatív urban fantasy-noir világban ez lenne az alap. A legtöbb film és könyv szinte mindig belefut abba a hibába, hogy minden szálat el akar varrni. Meg akarja magyarázni a vámpírok/vérfarkasok/mágusok/ufók eredetét, ezzel adva nekik létjogosultságot a jelenben. Minek? Teljesen felesleges három mondatnál többet fecsérelni erre, ha amúgy rohadtul semmi köze az aktuális drámához. Ha koherens amit összepötyögött ott az író, akkor nyugodtan feltételezhető a nyájas olvasónak van annyi előképzettsége -ebben a mai világban meg pláne- hogy nem kell neki szájbarágni mi is a vámpír vagy a vérfarkas. Az egyik vért iszik a másik morcos lesz teliholdkor. Slussz! Csillogás meg indiánosdi…?

Szóval nagy előnye Az Utolós Vérfarkasnak, hogy nagyon aktuális, naprakész, mindezt jól tálalva. Reflektál a világra, -a mostani világra!- benne él, ezt fricskázza!”Egy Los Angeles-i fotóstól nemrég azt hallottam, hogy a segglyuk felett eljárt az idő. Minden felett eljár az idő.” Kellő humorral keni el a kényes részeket, iróniával tölti ki az aggodalmas lukakat. A visszatekintések nem vérfarkas-ontológiai történelem órák, hanem személyes élmények. Az én értelmezésemben a bibliai idézetek sem Isten tagadását hivatottak alátámasztani, hanem sokkal inkább az ellenkezőjét.
Ami miatt azonban végképp a szívembe zártam és sajnálom, hogy “a szar”-ként hivatkoztam rá, hogy annyi, de annyi tisztelet és ügyes megemlékezés van benne, hogy nem tudok nem fejet hajtani ekkora kacsintásra. Már a főhős neve is, Marlowe, akkora férfias felütés, hogy minden soviniszta duma mögött látom Bogart félmosolyát. A Lolita parafrázisnál pedig kedvem lett volna meghívni az írót, hogy akkor gyere csapjunk be egy-egy pohár whiskeyt és beszélgessünk, haver!

Glen-Duncan-007

Azonban furcsa értetlenséget hagyott bennem, hogy amúgy ez a könyv a World of Darkness világában játszódik. Ki ugyan nincs mondva sehol, de ezer és egy helyen vannak WoD-os utalások, sőt az általam is említett eredet hiány is ennek tudható be. Hiszen aki olvassa, az ismeri azokat az előzményeket. Ezt csak azért emelem ki, mert szerintem ugyan egyértelmű, mégsem White Wolf égisz alatt kiadott könyv, pedig abban a mezőnyben messze a legjobbak közt szerepelhtett volna, míg így, félő, hogy sokaknál beleesett az általam is predesztinált kategóriába. “Tizenegy éve boldog házasságban élek a feleségemmel. Van két csodás gyermekünk. Van egy jó állásom és egy szép otthonom. A feleségem minden tekintetben a lelki társam — egyet kivéve. Az ágyban szeretek… Székesegyház méretű házasságok mennek tönkre, mert az asszony nem hajlandó rápisilni a férjre, vagy a fickó nem hajlandó kikötözni a nőt. A szerelmet semmi sem tartja jobban egybe a bűnös hajlamban való osztozásnál vagy a cinkos perverziónál.”

Következzék a vérescsupor alján ülepedő zacc. Minden dicséretem ellenére Az Utolsó Vérfarkas nálam épp egy hajszállal ugorja meg az erős közepes értékelést. Erős a fókusz a szexen, ami ráadásul a horror és vérfröcsögős részek kárára megy. Itt-ott mintha hallottam volna a kiadót hangját, hogy Glen, ide még szúrj be kettő dugós jelenetet mert attól 17%-kal nőni fog az eladási ráta. A nagy pofon azonban a könyvnek a vége. SPOILER: Amikor átvált Marlowe nézőpontjából a csajéra, hát jóformán széttéptem a könyvet. Teljesen felesleges és haszontalan is, ráadásul gyermeki hiba ilyet egy könyvben elkövetni. Akkor nem ezt a naplóírós stílust kellet volna választani, elég lett volna az egyszerű történetmesélést néhány naplójelenettel tűzdelni. Talán még mélységet is adott volna, de így csak tönkre vágta az egészet. Ráadásul mindezt úgy sikerült megoldani, hogy hangvételben szinte alig tér el a kétszáz éves depressziós szerelmes vérfarkas férfi és a fiatal csitri lány! Kár volt érte. Őrjöngtem!

Kellemes meglepetés volt, kiváló humorral tűzdelt, szórakoztató vér-pornó könyv Az Utolsó Vérfarkas, szerencsére kevés Underworld áthallással. A könyv igényel egy csipet előképzettséget, nem biztos, hogy ez lenne az első vérfarkasos-vámpíros könyv amit egy laikusnak ajánlanék. Szerepjátékosoknak kötelező darab. Nick Cave ajánlása mellé elfért volna még egy Rob Zombie idézet is.

IDÉZETEK: 

“Most már hivatalos. Te vagy az utolsó. Sajnálom. Előre tudtam, mit fog mondani. Na és most, hogy kimondta? Kis ontológiai szédülés. Kubrick köldökzsinórról levált, magányos, a végtelenbe úszó űrhajósa… Egy bizonyos ponton túl az ember képzelőereje csődöt mond. Hogy is szokták mondani? Jobb bele sem gondolni. Vitathatatlan tény.”

“Ő már le sem veszi a polcról a könyveket, mert életének abba a szakaszába lépett, amikorra felhagyott az olvasással. Ha megél még tíz évet, jön a következő szakasz: a visszatérés a könyvekhez. Amikor az ember leszokik az olvasásról, eleinte úgy érzi, ez az érettség netovábbja. Pedig az efféle magaslatok mindig délibábok.”

“Mutassák csak meg nekünk, hogy a világ nem olyan, mint amilyennek hittük, és az énünk egy része örömtáncot lejt. Nincs kivétel.”

“A honvágy azonban erős. Hazavonz, hogy az orrod alá dörgölje, nem tartozol oda.”

“Az öregkori elbutulás nem más, mint annak a józan beismerése, hogy elég volt ebből.”

“Ilyen helyzetekben olajozott, 007-es reakciókat akar az ember. Akarni sok mindent lehet.”

“Sokan nem tudták elhinni a zöld blézeres, fekete keménykalapos, szexuális és pénzügyi hozzáértést ötvöző mosolyú hölgyet nézve, hogy az általa képviselt cég megszűnt létezni. No persze, nem most látok ilyet először, hogy készpénznek vett dolgok vesznek oda. Európában voltam, amikor Nietzsche és Darwin közös erővel kukázták Istent, és az Egyesült Államokban, amikor a Wall Street ütött-kopott aktatáskává és elnyűtt cipővé redukálta az amerikai álmot. A különbség az, hogy a jelenlegi világválság éppen egybeesik a személyes válságommal.”

“A felkelő telihold még a föld alatt is úgy susog, akár Szűz Mária az ágyon, kérlek, kérlek, kérlek, csak dugj már meg végre, jó?”

“Az undorba nem lehet belehalni. A magányba ellenben…”

“Egy Los Angeles-i fotóstól nemrég azt hallottam, hogy a segglyuk felett eljárt az idő. Minden felett eljár az idő.”
“A hó visszacsempészi a városokba az ártatlanságot, rávilágít az ürességgel szembeni emberi gesztusok törékeny mivoltára.”

“(ismétlem, Isten halott, de az irónia rendületlenül virgonckodik)”
“Fiúi kötelességtudat. Negyven éve megöltem és megettem Grainer apját. Grainer tízéves volt akkor. Valaki mindig az apja, az anyja, a felesége, a fia valakinek. Ez a baj mások megölésével és megevésével. Vagyis az egyik a sok közül.”

“Ez történik, amikor az Élelmezzük a Világot mentalitást képviselőkkel elszalad a ló.. Még emlékszem azokra az időkre, amikor az ilyesmi, hogy a nyugatiakat tűzbe-lázba hozó demokrácia minden blogger barmot kritikusnak és minden fröcsögő fasisztát politikai elemzőnek titulált, felbosszantott volna, vagy jót mulattam volna rajta. Erre most nem érzek semmit, csak csendes eltávolodást. A híreket tulajdonképpen már most is feleslegesnek érzem, mint egy posztapokaliptikus világban, ahol a kismillió lakatlan ház egyikében üldögélek (odakint néma dűnék, autó nagyságú rovarok), és videofelvételről nézem mindazt, amit régen fontosnak tartottam, azon tűnődve, hogy hihette bárki is fontosnak őket.”

“A helyi tinédzserek, akik autizmussal határos vagy nyughatatlanul erőszakos létállapotban rekedtek, ide járnak le piálni, cigizni, tüzet rakni és tompa vágyakozással átrágni magukat a bujálkodás egyenletein.”

“Betáraztam egy csomó Camelt, scotchot, alapélelmiszert. Se tévé, se internet, se rádió, se könyvek. Semmi figyelemelterelés. A figyelemeltereléshez, mint kiderült, még tárgyak sem kellenek”

“Eszembe jutott, hogyan nézett rám, amikor elélveztem benne: előbb kacéran fogadta, majd végtelen megnyugvással, élvezettel megerősítette. Férfi ennél nagyobb ajándékot nem kaphat nőtől.”

“Az emberi szerelem nem tépte ki gyökerestül Istent, de azért az értésére adta, hogy csak másodhegedűs lehet.”

“A vallásnak maradt annyi befolyása rám, hogy időnként felvetődjön bennem, nem büntetésként kapom-e mindezt, látszólag nemi kicsapongásaimért, ám valójában azért, mert a szerelmem feleslegessé, fakultatívvá, elavulttá tette Istent. Senki mást ne tekints Istennek, csak engem. Jahve első parancsolata, amit nem átall bővebben is kifejteni: „Ne imádd ezeket és ne szolgáld őket, mert én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok… Minden joga megvolt féltékenynek lenni Arabellára. Nem a kefélés, a nyalás, a szopás miatt, hanem mert mellette ezek a cselekedetek élénkítették, nem pedig tompították a lelket, nemesítették, nem pedig lealacsonyították az embert.(…)
Időnként bemeséltem magamnak, hogy a fák zizegéséből, a víz kuncogásából, a ritkás levegő halk morajából kihallom a Mindenható rosszallását. Csakhogy mindig rosszabb érzésem támadt: ott, ahol Isten dörgedelmes haragjának kellett volna lennie, valójában világegyetem méretű csend honolt. A sugallatra, hogy az éjszakai égbolt csillagok elhagyatott raktárépülete, hogy a föld eposzi céltalansággal öklendez fel flórát és faunát, olyan mélységes borzalom lett úrrá rajtam, hogy jólesett visszatérnem Isten haragjához.”

“Dugd meg, öld meg, fald fel. Dugd, öld, fald.”

“Tudtam – a másik adta tovább a tudást, az ősi, buta, isteni igazságot -, hogy mámorító egyesülés ide vagy oda, semmi sem érhet fel azzal, ha az ember megöli, amit szeret.”

“Tizenegy éve boldog házasságban élek a feleségemmel. Van két csodás gyermekünk. Van egy jó állásom és egy szép otthonom. A feleségem minden tekintetben a lelki társam — egyet kivéve. Az ágyban szeretek… Székesegyház méretű házasságok mennek tönkre, mert az asszony nem hajlandó rápisilni a férjre, vagy a fickó nem hajlandó kikötözni a nőt. A szerelmet semmi sem tartja jobban egybe a bűnös hajlamban való osztozásnál vagy a cinkos perverziónál.”

“„Ha kacagok a földi dolgokon, azért van, hogy ne sírjak””

“Úgy éreztem, ha magára hagyom a lelkiismeretével, az olyan lesz, mintha összezárnék egy gyereket egy pedofillal.”

“- Attól még, hogy az élet értelmetlen, élhetjük úgy, hogy legyen jelentősége”

“Mindenki átesik egy olyan időszakon, amikor az élet nagy kérdésein jár az esze. Nem tart örökké.
– Nekem még most is ezen jár az eszem – felelte.
– Francia vagy. Ha nem járatnátok az eszeteket, összedőlne a kávé- és dohányipar.”

“Talulla, létemnek lángja, lágyékom vágya. .. Ta-lu-la: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé… Ta. Lu. La.”

“A kezét tanulmányoztam, élvezettel méláztam a történelmén, s mint az ilyenkor, egy kapcsolat kezdetén lenni szokott, pusztán az a tény, hogy az ő kezét látom, örömmel töltött el.”

“Szex közben valahol megértettük, hogy a szerelem – többek között – azt is jelenti, hogy helyet szorítunk szerelmünk irracionális bosszúállásainak.”

“Tudni szeretnénk, honnét jöttünk, hátha megértjük, mit keresünk itt, és hová tartunk. Azt akarjuk, hogy az élet több legyen véletlenszerű, szubatomi fecserészésnél.”

“A világ, gondolta Lula, csak úgy ontja a csodákat, bővelkedik bennük, hemzseg tőlük. Mi pedig a tévé és a pia átlátszatlan műanyag buborékjában élünk.”

“Ilyen állapotban úgy hiányzott neki az érintés, mint vajúdó nőnek a nyelves csók.”

“„Hogy hívják a vámpír kisrobotot ?
Nosferatu-D2.””

“Gyerekkorban az emberek kegyetlensége ríkatja meg az embert, felnőttkorában meg a kedvességük.”

Süt a nap, és van rumom…

Címkék

, , , , , , , ,

TIM POWERS – ISMERETLEN VIZEKEN

Azt azért nem mondanám, hogy bármelyik Karib Tenger Kalózai film megjelenésekor ott toporogtam volna a mozi jegypénztárjainál, de tény, hogy lelkesen követtem nyomon Jack Sparrow kalandjait. Mint mindenki, gyerekkoromban én is kalóz akartam lenni. (tűzoltó és kukásautós mellett, de az Álomgyár ezeknek kevesebb figyelmet szentel…) Szelni a tenger habjait, kifosztani az elnyomókat, elnyomni a kifosztottakat és pajzán történeteket dalolni a rummámorban. Az évek múltával kopott ez a kisfiús vágy és csak a rum iránti rajongásom maradt. A rum pedig kalóz eszencia. Aki a rumot szereti jó ember nem lehet. Bocs, elkalandoztam…
Tim Powers steampunk tótumfaktum és kalózos hacacárét írt. Nyilvánvaló, hogy elolvasom! Halálfej meg kardok is vannak a borítón!

ismeretlen_vizeken

Előszeretettel hangoztatják, hogy a negyedik Karib Tenger Kalózai film ezen a könyvön alapul. Akinek tetszett a film és emiatt olvasná ezt el, sajnos ki kell ábrándítsam: ez nem igaz! Szinte látom azt a forgatókönyv írói gyűlést, ahol meddő ötletek híján elővették ezt a könyvet, de túl drága szerzői jogokra hivatkozva nem köbe vésett törvénynek tekintik, inkább csak amolyan útmutatás jellegű műnek. Tim Powers féle verzióból kivették a tetszetősebb személyeket, jellemeket, hajóneveket, helyszíneket, ötleteket és jó dumákat, a köztük lévő öles réseket pedig feltöltötték a Karib tenger kalózai kulimásszal. A végeredmény, hogy a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. Jótanács a könyvvásárláshoz: Mindenképp ellenőrizd milyen kiadásért adsz pénzt, mert amiből a filmet készítették az nem azonos azzal, amit a film alapján írtak.

Valahol ott kapcsolódunk a történetbe, hogy John Chandagnac életösztöne arra sarkalja, hogy a halál és a kalózkodás közti választás nem épp megfontolás kérdése. Szeretné megőrizni úri méltóságát és életben is maradni. E két dolog összeférhetetlenségéről több hajónyi válogatott tengeri haramia és különböző királyi flották és írásos parancsok igyekeznek meggyőzni. A kacifántos nevét elhagyva átvedlik Sanda Jack-é és ördöngős jó alakítással hiteti el másokkal, hogy milyen vérbeli kalóz is ő. Annyira sikeresen játsza a szerepet, hogy saját magát is átveri. Sanda Jack alias Jack Sparrow mesteri módon ötvözi az éles elméjű tanultságot a tengerjárók kíméletlenül kifordított logikájával. Legjobb barátját úgy szerzi, hogy a legelején kiontja a belét, majd elárulja.

Bármennyire látványosan is kacsint ki Johnny Depp az oldalakról, itt sokkal több a rejtői motívum, mint Gore Verbinski pénzszagú hatása. Többször visszaköszön az a józan-őrült tengerész hozzáállás amit Rejtő Jenő hintett el az irodalomban.
“A meredek lépcsősoron kimászott a napfénybe a szakács – aki jól láthatóan követte a tengeri katasztrófák közeledtekor már bevált módszert, miszerint ilyenkor minél gyorsabban és minél alaposabban le kell innia magát az embernek”
Feketeszakáll egyértelműen Piszkos Fred csak fekete… szakállban…:
“Feketeszakáll pedig, ahogy rátört a szeretet hűséges, vén bajtársa iránt, minden további megfontolás nélkül elhatározta, hogy olyan irgalmas cselekedetet hajt végre, amelyről soha senki nem gondolja majd, hogy az volt.
– Gondoskodom róla, hogy újra hajózhass még, Israel -dörmögte az orra alatt. Azzal az asztal takarásában előhúzott két pisztolyt, előredőlt, elfújta a lámpást, keresztbe állította a két fegyvert, és elsütötte őket.”
De itt van Fülig Jimmy is Davies kapitány szerepében: “Davies pedig elég időt hagyott embereinek melegíteni egy kannányi rumos sört, és meginni annyit az átható szagú szíverősítőből, amennyitől készen álltak a munkára.”
De a rumtól megzápult Madár úr ismerős lehet(a kedvencem):”–  Az isten verjen meg! – ordította Madár úr. – Nem vagyok kutya! Nem vagyok kutya! Nem vagyok kutya!”
És a halálvágyó szereplő sem itt tűnik fel először: „Hála istennek! – gondolta. – Újra rács mögé kerülök… Ami azt illeti, ha szerencsém van, talán meg is ölnek ma.”

Mindezek mellett persze azért van még fantázia rendesen a könyvben. A kézzel fogható, véres babona és vas mágiája és annak izzó jelenléte nagyon tetszett. Hogy a sámánok miért nem hordanak vas tartalmú cuccokat vagy miért veszett ki a világból a varázslat. A kötelező hajósregény fordulatok mellett ezek az apró, de annál ötletesebb semmiségek tudják emlékezetessé színesíteni a történetet.

Nyelvezetétől viszont kivert a víz! Tele van terjengős semmi értelme szövegekkel. A legtöbb mondat mintha pont egy tagmondattal lenne hosszabb, mint kellene. Még gondolatban is pont kifogyok a szuszból! Érthetetlen! Lehet a fordítás rossz, de az író előző könyvében (Anúbisz Kapui) is ugyanez volt a baj. A mondatok dágványa néha fejezetekre terebélyesedik és teljesen elveszik a történet. Négy vagy öt fejezeten keresztül bandukolnak a mocsárban. Semmi sem történik, csak dagasztják a sarat és félnek az árnyékoktól. ÖT FEJEZETEN KERESZTÜL! Hunter S. Thompsonnál nem voltak ekkora drogos para-monológok.
Tim Powers annyira autentikusra vette a figurát, hogy teljes rummámorban írta a könyv egyes részeit. Amikor mágiáról és varázslatról beszél, olyan mintha heroinos vízióit pötyögné le. Csak a játék kedvéért, felejtsd el ezt a fantasztikus milliőt és helyettesítsd mondjuk a Trainspottingal : “A tér vagy az idő parányi kiterjedésű darabjaiban van valamiféle ingadozás, kitolódik a meghatározás, és a valóság olyan képlékeny, akár a félig főtt tojás.
Tehát, az esélyek mindenütt konzisztensek és nyomasztó erővel állnak Newton mellett. Itt azonban nincs ilyen konzisztencia. Noha a végösszegük megegyezik a többi helyével, itt mégis sarkítottan vannak jelen. Ebben a talajban a rugalmasság, a bizonytalanság ismeretlen fogalom, éppen ezért rengeteg van belőle a levegőben. Az, amit faggattunk… személyiség iránti hajlandóság: az öntudat valószínűsége.”
A könyv elején órákat bújtam az internetet, hogy kiderítsem a sok zavaró idegen szó jelentését, mert szómagyarázat semmi nem volt. Pedig nem mindegy, hogy épp egy vudu varázslóról beszél vagy egy hajófajtáról.

Sajnos hiába ez a leporolt Rejtő Jenő-érzés, nehezen akadozva olvasható regény. Nem érdemes várni, hogy majd elmúlik, megszokom, mert nem így lesz. Elcsigáz a történet, a humor és a szereplők, de közben ezerszer újra és újra kell olvasni bekezdéseket! Fárasztó és kiábrándító. Ízig-vérig rumregény, minden előnyével és hátrányával együtt, de közel sem olyan könnyed olvasmány, mint várná az ember. De kit érdekel süt a nap, és van rumom…

 

IDÉZETEK:

Tegnap este kiszórtam a tányérom tartalmát a kabinablakon. Remélem, szegény sirály nem kóstolta meg: nem volt benne semmi más, csak egy csomó undorító gaz meg gyökér. Leó a kabinjában termeszti őket egy ládában. Utána kilopakodtam hajókonyhához, és kértem a szakácstól némi érett sajtot, ecetes hagymát és rumot. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Nagyon vágytam már valamire, aminek rendes íze van.

A legénység egyik tagja hevert összegörnyedve a földön friss vér egyre növekvő tócsájában, ő pedig sietve átfordította, hogy megkaparinthassa az övéből kikandikáló két töltött pisztolyt. A férfi kinyitotta szemét, és megpróbált szétroncsolódott fogai ellenére mondani valamit, azonban Chandagnac jelen pillanatban egyáltalán nem volt olyan állapotban, hogy bárkivel is együtt érezzen. Elvette a fegyvereket, biztatólag bólintott a haldokló irányába, aztán az előfedélzet felé fordult.

A meredek lépcsősoron kimászott a napfénybe a szakács – aki jól láthatóan követte a tengeri katasztrófák közeledtekor már bevált módszert, miszerint ilyenkor minél gyorsabban és minél alaposabban le kell innia magát az embernek

Félvállról odavetett megjegyzésekkel szidalmazták egymást angolul, franciául, olaszul meg más nyelveken, amelyeket Chandagnac még sosem hallott, és bár minősíthetetlen volt, amit a nyelvtannal műveltek, el kellett ismernie, trágárság, gyalázkodás és válogatott sértések terén a kalózok hozták ki a legtöbbet abból az idegen beszédből, amelyet megértett.

– Ti építettetek ide egy erődöt? Dehogy. A spanyolok voltak. Vagy esetleg az angolok. Éveken át hol az egyik, hol a másik nevezte magáénak ezt a helyet, de amikor Jennings idejött és úgy határozott, alapít itt egy kalózvárost, egyetlen egy ember, egy szélütött vén roncs volt az egész szigeten. Most az angolok hiszik azt, hogy az övék: György király még ide is küldött valakit, és kegyelmet ígért mindenkinek, aki abbahagyja közülünk a csintalankodást, és mit tudom én, nekilát földet túrni vagy ilyesmi… Persze ez se tart sokáig.

Fejében egyre ott zakatolt a helyzet képtelen volta: itt állt a világ rosszabbik felén, a tengerparton, egy halom részeg gyilkos előtt. Bábszínházát rendezni ilyen körülmények között csak annyira tűnt helyénvalónak, mint májusfának használni egy akasztófát…

–  Mi a neved, kölök?
–  John Chandagnac.
–  Sandanyak?
–  Chandagnac.
Az egyik fadarab nagyot pattant a tűzben, és szikrákat szórt az ég felé.
– A francba is, az élet túl rövid az efféle nevekhez. A Sanda, az jó név. Egy szakácsnak épp elég is.
A többi kalózhoz fordult: úgy hevertek kiterülve szerteszét a homokon, mint holtak a csatamezőn. – íme, Sanda Jack – mondta jó hangosan, hogy az állandó beszélgetés moraja mellett is hallják. -Mostantól ő a szakácsunk.

Borza egy háromszögletű kalap közepére ültette az egyik otthagyott főtt csirkét, és rávette Chandagnacot, hogy húzza a fejébe, úgy igyon meg egy bögre rumot. Ezt követően az este egyetlen hosszú, ködös színkavalkáddá vált

– Miért hívod így? – kérdezte bosszúsan Beth.
– Hunsi kanzónak? – így Sanda. – Ez a rangja. Nem is tudom, Thatchnek hívni túlságosan személyeskedő, Feketeszakállnak meg színpadias.

–  Az isten verjen meg! – ordította Madár úr. – Nem vagyok kutya! Nem vagyok kutya! Nem vagyok kutya!

Davies pedig elég időt hagyott embereinek melegíteni egy kannányi rumos sört, és meginni annyit az átható szagú szíverősítőből, amennyitől készen álltak a munkára.

–  Nesze, Jack – mondta Borza, és egy facsészében rumot nyomott a kezébe, mielőtt dülöngélve visszament segédkezni a háromszögletű vitorla szélhez igazításában. – Ha tovább iszom, átszédülök a korláton.
–  Kösz – felelte Sanda. Gyanakodva fogadta el, és az villant át az agyán, vajon előfordul-e bármikor is, hogy ezek az emberek teljesen józanok legyenek.

–  A gazdag kalmárok közösködnek kalózokkal?
–  De még mennyire… Mit gondolsz, hogyan gazdagodtak meg? És hogyan maradtak is azok?

–  Nekünk pedig feladatunk van, Isaac, és ma én vagyok itt a kapitány, ráadásul még Davies fedélzetmestere is. Az isten szerelmére, pajtás, szerinted nekem tetszik ez az utasítás? Ha most meghátrálunk, a hunsi kanzo mindnyájunkból zombit csinál… míg ha továbbmegyünk, akkor csak a halált kockáztatjuk.
Hallgatta, ahogy a háta mögött mogorván azon vitatkoznak a kalózok, vajon egy áruló fattyúval van dolguk, vagy egyszerűen csak egy gyakorlatias rohadékkal.

–  Tényleg? – kérdezte ámulattól rekedt hangon. – Az egész „nem vagyok közéjük való” szöveg csak színészkedés volt?

Szárított máj, véres hurka és mazsola. Komoly varázslatok után mindig ilyen szemetet falnak, márpedig ma nagyon veszedelmes mágiát alkalmaztam.

– Soha ne kövesd el azt a hibát, Jack, hogy azt hiszed, Lót ezek között sikerrel járna!

„Talán azért hívják folyónak, mert olyan kevés választja el attól, hogy az legyen”

Isten sokkal irgalmasabb, mint Thatch.

A fekete marronok, akik gyerekkora óta nevelték, ma reggel levitték a kék hegyekből Jean Petro, a messze földön híres varázsló házához, aki papírokkal bizonyíthatóan több, mint száz éve élt már itt, és állítólag számos loát maga hívott életre. Cölöpökön álló épületben kellett laknia, mert a hosszú ideig a közelében lévő föld rozsdaszínűvé és terméketlenné vált – Petróhoz képest a karibi térség összes többi bocorja egyszerű caplatának, utcasarkon álldogáló káposztabűvölőnek számított.

A tér vagy az idő parányi kiterjedésű darabjaiban van valamiféle ingadozás, kitolódik a meghatározás, és a valóság olyan képlékeny, akár a félig főtt tojás.
Tehát, az esélyek mindenütt konzisztensek és nyomasztó erővel állnak Newton mellett. Itt azonban nincs ilyen konzisztencia. Noha a végösszegük megegyezik a többi helyével, itt mégis sarkítottan vannak jelen. Ebben a talajban a rugalmasság, a bizonytalanság ismeretlen fogalom, éppen ezért rengeteg van belőle a levegőben. Az, amit faggattunk… személyiség iránti hajlandóság: az öntudat valószínűsége.

Aki Feketeszakállal hajózik, az a hóhérnál tette zálogba az életét.

„A hibák sajátossága, hogy az embernek tanulnia kell belőlük

Szavai, de még inkább Davies pisztolya volt, ami megállította a rohamot. A kalózok elbizonytalanodtak, amit azzal igyekeztek leplezni, hogy kétszer akkora hangerővel esküdöztek és ordítoztak, és lendületesebben mutogattak.

–  Mit művelsz anyáddal, te kis korcs?Nézd meg, össze-csandázta a padlót!

Leó elborzadva fordult édesanyjához, ám az elmúlt néhány másodpercben az asszony egészen leépült, és most leginkább egy dagadt, szőrtelen kutyához hasonlított, amint négykézláb hátrált előle, miközben hullámzó hassal öklendezte ki belső szerveit a mocskos padlóra…

„Hála istennek! – gondolta. – Újra rács mögé kerülök… Ami azt illeti, ha szerencsém van, talán meg is ölnek ma.”

Ráadásul kis híján elájult a gondolatra, hogy újra találkozzon a feleségével. Az a nő már azelőtt is egy fröcsögő, vén csoroszlya volt, hogy – akarata ellenére -elindult erre a bűntetteket halmozó tengeri körútra, és még most is számos alkalommal saját izzadtságában fürödve riadt fel éjjel, ahogy tisztán – de még milyen tisztán! – csengtek fülében az emlékeibe kitörölhetetlenül beleivódott, megvető kiáltások: „Takarodj tőlem, te durva barom! Mocskos disznó!” Ilyen alkalmakkor mindig elmenekült a házból, a saját házából, és reszketett az indulattól – legszívesebben feleség vagy öngyilkos lett volna… esetleg mindkettő.

„Nem, többé már nem kell azt hazudnom magamnak, hogy nem voltam magamnál, amikor agyonvertem azt a szerencsétlen kurvát, aki olyan hitelesen utánozta a feleségemet

– Valószínűleg a világon még senki nem ivott annyi rumot és nem evett annyi édességet, mint amennyit én ma este.

Feketeszakáll pedig, ahogy rátört a szeretet hűséges, vén bajtársa iránt, minden további megfontolás nélkül elhatározta, hogy olyan irgalmas cselekedetet hajt végre, amelyről soha senki nem gondolja majd, hogy az volt.
– Gondoskodom róla, hogy újra hajózhass még, Israel -dörmögte az orra alatt. Azzal az asztal takarásában előhúzott két pisztolyt, előredőlt, elfújta a lámpást, keresztbe állította a két fegyvert, és elsütötte őket.

– A fenébe is… Ha időről időre nem lőném le valame-lyikteket, elfelejtenétek, ki is vagyok.

Itt bizony hamarosan jönnek az adók, jutalékok meg a törvények arról, hol horgonyozhat az ember a ladikjával. Mondjak valamit? Szerintem a mágia itt is éppúgy megszűnik majd működni, ahogy keleten történt.

Mit tudom én; süt a nap, és van rumom… Majd holnap fájdítom a fejemet a holnap gondjaival.

Mit tudom én; süt a nap, és van rumom… Majd holnap fájdítom a fejemet a holnap gondjaival.
–  Ööö. Korábban sokkal… – Borza számára ez az elvont fogalmak napja volt. – Sokkal… feszültebb voltál.
– Bizony, az voltam. Emlékszem rá. – Kiürítette a poharat, és visszaadta, hogy újratöltsék. – De azt hiszem, hamarosan nem emlékszem majd rá.

–  Az egész arról szól, hogy ki illik ehhez a helyhez, Jack -magyarázta Ann. – Ez a Rogers kormányzó ötven évig is élhetne itt, akkor sem tartozna ide… Csupa kötelezettség meg következmény, bűnökért járó büntetés, meg ennyi pénzért ekkorra meg akkorra, ide meg oda. Csupa óvilági dolog. De te… Aznap, amikor megláttalak, azt mondtam magamnak, itt van valaki, aki ezekre a szigetekre született.

Ha szorult még belém valami becsület feleségül venni az egyetlen nőt, akinek képes vagyok a testét és a lelkét is látni, és aki mellett nekem sem kell lemondanom egyikről se ezek közül.”

almas de los perditos…”?
–  Mas mulera si Dios quisiere… Cuentay pasa que buen viaje faza. Jack fejben hevenyészett fordítást készített róla – „Ha Isten is úgy akarja, több is fog folyni… Számolj és hagyd megtörténni, az utazás gyorsabban telik majd” –
Bendita sea alma, Y el Senor que nos la manda; Bendita sea el did el Senor que nos le envid. Jack magában ezt is lefordította: „Áldott legyen a lélek, és az Úr, amely rendben tartja; áldott legyen a nappal, és az Úr, amely elűzi.”

De talán jobb, ha az ember törvényenkívüli és van célja az életének, mint ha rendes polgár, és nincs.”

–  Ne ess kétségbe! – mondta. – Nézz csak rám… Engem is legalább olyan súlyosan érint mindez, mint téged, mégsem törtem le. Minden csapásból van kivezető út, kivéve legutolsót.

Finoman az övébe csúsztatta a preparált kardot, majd legalább egy percig csak vette egymás után a mély lélegzeteket lehunyt szemmel, aztán, amikor a Felszálló Orfeusz élesen halzolt a Jenny tatjának bal oldalánál, hogy egészen beterítette az árnyéka, felkapott egy csáklyát, függőlegesen megpörgette néhányszor és elengedte, hadd szálljon a nagy hajó korlátja irányába – szemhunyásnyi időre megcsillant a napfény a kampók hegyén, aztán a csáklya a korlátra hullott és beleakadt.

–  Azt hiszem, megadom magamat – szólalt meg a váratlanul beállt csendben. – De mielőtt így teszek, szeretném még elmondani, pontosan ki is Joshua Hicks. Ő… Sebastian Chandagnac az előbb elejtett pisztoly után vetette magát, és sikerült megkaparintania – felült és Sandára lőtt vele. A golyó szétrobbantotta MacKinlay őrnagy fejét…

Egy mazsolának nincs prosztatája

Címkék

, , , ,

JOHN SCALZI – VÉNEK HÁBORÚJA

Biztos pofátlan sovinizmusnak hatna, ha azt mondanám, hogy könyvet olvasni olyan mint csajozni. Nem szabad sokat agyalni rajta, egyszerűen csak neki kell esni, lesz ami lesz. Ezekből a futó kalandokból lesznek a legszebb élmények. Távol áll tőlem a gyengébb nem ilyetén skatulyázása, de jelen esetben azt hiszem mégis csak ez a hasonlat állja meg a helyét. John Scalzi-től a Vének Háborúja igazi, hamisítatlan nyári flört.

john-scalzi-venek-haboruja

A nem túl távoli jövőben, mikor az emberiség már beteszi a lábát a galaxisba és megismerkedik az ott élő fajokkal, mindenképp szüksége lesz valamilyen fajta fegyveres erőre. Léteznek a földön olyan területek, ahol ez a hadsereg jelenti az egyetlen épeszű választást a nyomorral szemben, de akadnak olyan területek is (nyilván Amerika) ahol a Földért való vérontás és halál opcionális jellegű. Itt az emberek aggastyánként vonulnak be. Hogy miért pont vénségükre ragadnak fegyvert? Mert ismerik az életet, tudják mennyi és milyen csodától foszthatják meg az emberiséget a csillagok közt lakó kicsi, zöld lények. Amikor az eredeti test már végképp elöregedik, ők új, genetikailag fejlettebb, kifejezetten háborúra tenyésztett harci organizmust kapnak. Így védik szeretteiket.

John Perry is vén trottyként kerül űrhajóra, ahol szuper képességekkel rendelkező, magas, jóképű, zöld testet kap. Nahát, pont mint az Avatarban!
A kiképzésük különleges, nem a földi normák szerint zajlik. Új testében több létfontosságú szerv is helyet kapott, a jópár extra mirigy és enzim mellett, hogy túléljen egy szívlövést, megemésszen ehetetlen ételeket is vagy információt tudjon nyerni a felfalt ellenség mibenlétéről. Nahát, ez pont olyan mint a Warhammer 40.000!
Hozzá kell szokniuk új szupertestük emberfeletti képességeihez. Edzeni kell az elméjüket. A legnehezebb elhinni kell, hogy képesek több száz kilót felemelni, étlen-szomjan hetekig menetelni, víz alatt lenni órákig vagy óriásit ugrani! Nahát, ez pont olyan mint a Matrix!
A kezdő baráti társaság tagjai különféle egységekhez lesznek beosztva. A főhősünk, John gyalogos lesz, de akad aki pilóta és olyan is akiből kisérletező tudós lesz. Nahát, pont mint a Csillagközi Invázióban!

old-mans-war-by-john-scalzi

Ha nem lenne elég nyilvánvaló, akkor azért elmondom, hogy itt nyúlás minden a kicsitől a nagyig. Hogy akkor miért nem fröcsögök habzó szájjal kígyót békát?! Azért mert John Scalzi jól lop és ami ennél is fontosabb okosan gyúrja ezeket össze! (Szerintem még a regény hangvételét is lopta. Tippem szerint Douglas Adams-től.) A Vének háborúja olyan kommersz sci-fi, hogy ennél populárisabb nem is lehetne. Épp csak mellekkel nem reklámozzák. (Vagy kutyával vagy gyerekkel, de inkább mellekkel.) De ez itt nem baj! Ilyen is kell. A fülünkön folyna ki az agyunk, ha minden témába vágó könyv gibsoni súllyal taglózna vagy asimovi magasságokba emelné a legegyszerűbb tahó zsoldost is.
Szóval semmi meglepő nincs a Vének Háborújában, hacsak nem ez a könnyed szórakoztató jellege. Nyelvezete kiváló, gördülékeny, érthetőek a tudományos levezetések és felemelő a humora. Biztos vagyok benne, hogy annak is tetszene a könyv, aki amúgy a büdös életben nem venne a kezébe sci-fi könyvet.
– Eh, laikusok. Akkor csak higgyétek el nekem. A lényeg a többszörös univerzum. A multiverzum. Az ugróhajtómű ajtót nyit ezek közül a lehetséges univerzumok közül egy másikba. 
– Hogyan? – kérdeztem rá. 
– Ezt csak magas matekkal tudnám elmagyarázni – felelte Alan. 
– Szóval mágia. 
– A te szempontodból az.”

A könyv elején nagyon zavart a vénember könnyed, nemtörődöm stílusa (az öregek nem ilyenek), ami egy csapásra megváltozik amikor tetterős testbe kerül újra és feleslegessé válik a pajzán kujonság, hiszen ismét ifjonti hévvel kufircolhatnak.
Egyszerű történetnek indul, sok humorral iróniával, de sikerül azért mélységet adni a sztorinak. Szinte észre sem vettem, mennyire fogynak az oldalak. Hihi, haha, néhány hűha és már szomorúan lapoztam az epilógust.
Külön említést érdemel az igényessége. Mert bár semmi eredeti nincs a műben, a felhasznált dolgokat kiválóan alkalmazza. A legjobbaktól a legjobbakat gyúrta újra. Érzelmes, vicces, komoly is tud lenni egyszerre. A legjobb könyv arra, ha valakivel meg akarjuk szerettetni a tudományos fantasztikum műfajt. Van benne szex, tudomány, küzdelem, akció no meg az elengedhetetlen jópofa és vérszomjas űrlények is megfelelő mennyiségben.
A konszuk válaszul berobbantották a hajót, és belelökték a legközelebbi fekete lyukba. Szerintem túlreagálták. De persze ez csak pletyka.

sexy astro

A Tigris! Tigris!-sel szemben itt minden adott, hogy egy dögös hollywood-i blockbuster készüljön belőle. Már csak azért is, mert John Scalzi otthonosan mozog a színfalak mögött is. Például dolgozott kreatív tanácsadóként a Csillagkapu Univerzum tévésorozatban is. Még a borítón is mintha Charles Dance és Keanu Reeves félfeje lenne?
Mindezek tükrében kénytelen vagyok párhuzamba állítani Fonyódi Tiborral, akinek tehetsége magyar parlagon tengődik. Szinte semmi különbség nincs kettejük munkássága között. Hiszen ezek a dumák akár Fonyódi Tibor tollából is származhatnának, és lényegében ezek kész, forgatókönyvi párbeszédek:

A csapatösszehozó vicces rész:

“– Ez aztán a zsírhegy. Kiprovokálod a koszorúér-trombózist. Tudod, én orvos vagyok. 
– Ühüm – mutattam az ő tálcájára. – Amin te dolgozol, az meg négytojásos rántottának látszik. Fél kiló sonkával és sajttal. 
– Azt tedd, amit mondok, ne azt, amit csinálok. Ez volt a mottóm praktizáló orvosként. Ha több páciensem hallgatott volna a tanácsomra, ahelyett hogy a példámat követi, még életben lennének. Legyen ez tanulság mindnyájunknak.”

A morcos, szigorú kikőpzitiszt:

“– Akiknek van katonai tapasztalatuk, emlékeznek, hányszor kellett szétszedni és összerakni a fegyverüket – folytatta Ruiz. – Az MP-35-tel ezt nem szabad. Az MP-35 rendkívül bonyolult gépezet, maguk csak elkúrnák! Van neki saját diagnosztikai és karbantartó része. Rá tud kapcsolódni a FejGépükre, hogy szóljon, ha probléma van, ami nem lesz, mivel a harminc év alatt még egyetlen MP-35 sem hibásodott meg. Ennek pedig az az oka, hogy ellentétben a maguk faszfej hadmérnökeivel a Földön, mi tudunk működő fegyvert készíteni! A maguk feladata nem az, hogy szarakodjanak a fegyverrel, a maguk feladata az, hogy lőjenek vele. Bízzanak a fegyverükben, szinte biztosan okosabb maguknál. Ha ezt észben tartják, talán még életben is maradnak.”

Na mi az első, ha újra fiatal lesz az ember?:

“El is felejtettem már, hogy egy fiatalnak milyen gyorsan megy az erekció.
Azt is elfelejtettem, egy fiatalnak milyen sokszor megy az erekció.”

Ez nem attól kommersz, mert jó, hanem azért jó, mert kommersz. A Vének háborúja könnyed, humoros és érdekes, mint egy laza nyári flört a strandon. Élvezed minden percét, de csak annyira hagy mély nyomot, hogy ajánlgasd a haveroknak.
Szóval nincs új a nap alatt, de nem is kell, mert ez az egyik legszórakoztatóbb irodalom tizenhat éven felülieknek.

IDÉZETEK:

“Kathy jót derült volna rajta, hogy Sandra parkol mellette a böhöm drámai sírkövével.”

“Gyűlöltem, hogy azok voltak az utolsó szavai: „Hová a fenébe is tettem a vaníliát?””

“Akármennyire utáltam a temetőt, azért örültem is, hogy van. Hiányzott a feleségem. A hiányát könnyebb volt elviselni a temetőben, ahol mindig is halott volt, mint az összes olyan helyen, ahol élt.
Hányan állnak be a seregbe önként, aztán tagadják meg a szolgálatot lelkiismereti okokra hivatkozva? Aláírtam.”

“Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után – hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.”

“Mert nézzük! Amikor huszonöt, harmincöt, negyvenöt vagy akár ötvenöt vagy, még úgy érzed, előtted az élet. Amikor hatvanöt leszel, és az út végén már látszik a közelgő testi hanyatlás, ez az „orvosi, sebészeti vagy egyéb terápiás kezelés és eljárás” kezd érdekesen hangzani. Aztán hetvenöt leszel, a barátaid meghaltak, legalább egy fontos szervedet már kicserélték; éjjel négyszer kelsz fel pisálni, nem tudsz úgy felmenni a lépcsőn, hogy ki ne fulladnál – és még azt mondják, hogy a korodhoz képest jól tartod magad. Az, hogy ezt becseréld tízévnyi új életért egy háborús övezetben, bizony egyre inkább pokoli jó üzletnek tűnik. Főleg mert ha nem teszed meg, tíz év múlva nyolcvanöt leszel, és szakasztott olyan, mint egy mazsola: töppedt és ráncos. Csak persze a mazsolának sose volt prosztatája.”

“Ha meg akarod tudni, hogyan teszik fiatallá az embert, kénytelen vagy bevonulni.”

“Vicces, milyen szűk látókörű lesz a bolygó, ha a hímpopuláció harmada egy év leforgása alatt elveszti a nemzőképességét.”

“- Mivel jogilag halott, minden ingóságát szétosztják a végakaratának megfelelően, az egészségügyi és az életjáradékát törlik vagy örököseinek adják, és mivel maga jogilag halott, jogi értelemben semmilyen védelmet nem élvez a rágalmazástól a gyilkosságig semmilyen bűncselekmény ellen.
– Szóval ha valaki odajön hozzám az utcán, és megöl, megússza jogi felelősségre vonás nélkül?
– Nem egészen. Ha valaki megpróbálja megölni, miközben jogilag halott, akkor itt Ohióban, azt hiszem, „kegyeletsértés” miatt bíróság elé állíthatják.
– Lenyűgöző.”

“– Engem nem zavar az öregség.
– Amikor fiatal voltam, engem se zavart – mondtam. – Öregnek lenni viszont már zavar.”

“– Tudja, amióta itt vagyok, egyfolytában viccelni próbálok – mondtam neki.
– Tudom – válaszolt. – Sajnálom, a humorérzékemet gyerekkoromban műtétileg eltávolították.
– Ó.
– Vicceltem. – Felállt és kezet nyújtott.
– Ó.”

“Leon úgy rám tapadt Chicagóban, mint egy zsírtól-sörtől dagadt kullancs; nem tudtam hova lenni a csodálkozástól, hogy valaki, akinek a vére egyértelműen félig disznózsír, megérte a hetvenöt évet. A nairobi repülőút jó részét azzal töltöttem, hogy hallgattam a szellentéseit és meglehetősen baljós elméleteit a gyarmatok faji összetételéről. A monológ kellemesebb része a fingás volt; még sosem akartam ennyire fejhallgatót venni repülőúton.”

“Inkább bocsánatot kérek valamiért, ami nem is zavar, és úgy hagyok ott valakit, hogy jó szerencsét kíván nekem, mint megmakacsolom magam, és az a valaki azért imádkozzon, hogy egy idegen kiszürcsölje az agyamat. Mondjuk, hogy ez amolyan karmikus biztosítás.
Fizikuskörökben sokan dolgoznak rajta azóta is. „Paszulyprobléma”, így nevezik. – Nem valami eredeti – jegyeztem meg. – A fizikusok másra tartogatják a fantáziájukat
Az egyik sarokban egy padlószőnyeges részen egy csoport térdelt és imádkozott. Átfutott a fejemen a kérdés, hogyan tudják huszonháromezer mérföld magasan, merre van Mekka, de aztán továbblökdöstek bennünket, és elvesztettem őket szem elől.
Az apparatcsikok hangsúlyozták annak fontosságát, hogy ne várjunk az utolsó pillanatig a hányászacskóval. A súlytalanságban a hányás ellebeg, bosszantja a többi utast, és nagyon népszerűtlenné teszi a hányót az utazás és valószínűleg az egész katonai karrierje idejére.”

“– Azt tedd, amit mondok, ne azt, amit csinálok. Ez volt a mottóm praktizáló orvosként. Ha több páciensem hallgatott volna a tanácsomra, ahelyett hogy a példámat követi, még életben lennének. Legyen ez tanulság mindnyájunknak.”

“– Ez aztán a zsírhegy. Kiprovokálod a koszorúér-trombózist. Tudod, én orvos vagyok.
– Ühüm – mutattam az ő tálcájára. – Amin te dolgozol, az meg négytojásos rántottának látszik. Fél kiló sonkával és sajttal.
– Azt tedd, amit mondok, ne azt, amit csinálok. Ez volt a mottóm praktizáló orvosként. Ha több páciensem hallgatott volna a tanácsomra, ahelyett hogy a példámat követi, még életben lennének. Legyen ez tanulság mindnyájunknak.”

“– Ha valaki még azt hiszi, hogy a Föld az emberi világegyetem központja – mondta Harry –, itt az ideje újra átgondolnia.”

“-Amikor felébred, fiatal lesz, zöld, és nagyon-nagyon zavart.
-Maga egy angyal, higgye el.
-Készen áll?
– A fenét állok készen – morogtam. – Annyira félek, a beleim mindjárt kiadnak mindent.
– Akkor hadd fogalmazzam másként. Túleshetünk rajta?
– De még mennyire.
– Akkor hajrá.”

“Sok FejGép-használó hasznosnak találja elnevezni a FejGépét. Szeretné most elnevezni a FejGépét?
– Igen. Kérem, mondja ki a nevet, amit a FejGépének szeretne adni.
– Seggfej.
Ön a „Seggfej” nevet választotta, írta a FejGép, és becsületére legyen mondva, jól betűzte. Jó, ha tudja, hogy sok újonc választotta ezt a nevet FejGépének. Szeretne más nevet választani?
– Nem – mondtam. Büszke voltam, hogy sok újonctársam ugyanígy érez a FejGép iránt.”

“El is felejtettem már, hogy egy fiatalnak milyen gyorsan megy az erekció.
Azt is elfelejtettem, egy fiatalnak milyen sokszor megy az erekció.”

“Ahogy körbenéztem, egyetlen ronda embert sem láttam. Kellemesen zavaró érzés volt.”

“-Az, hogy zöld vagyok, meg van a fejemben egy „Szarfasz” nevű számítógép… – Elhallgatott és végignézett rajtunk. – Tényleg, ti hogy neveztétek el a FejGépet?
– Seggfej – mondtam.
– Picsa – árulta el Jesse.
– Faszfej – mondta Thomas.
– Köcsög – szólt Harry.
– Sátán – somolygott Maggie.
– Édeske – mondta Susan. – Ezek szerint csak én szeretem a FejGépemet.
– Inkább te voltál az egyetlen, akit nem zavart, hogy hirtelen egy hang szólal meg a fejében”

“Az újoncokkal teli előadóban egy harcedzett veterán állt ki elénk. A FejGép révén tudtuk, hogy tizennégy éve szolgál a Gyarmati Véderőben, sok csatában vett részt, melyek neve egyelőre semmit nem jelentett nekünk, de a jövőben nyilván fog. Ez az ember új helyekre ment, új fajokkal találkozott, és kapásból kiirtotta őket. Huszonhárom évesnek látszott.”

“Kívülről nyilván gusztustalannak tűnik az a vadság, ahogy az újoncok belevetették magukat a szexbe, de ahol mi álltunk (feküdtünk vagy behajoltunk), onnét nézve volt értelme.”

“Az atombomba punciknak való. Punciknak.”

“– Akiknek van katonai tapasztalatuk, emlékeznek, hányszor kellett szétszedni és összerakni a fegyverüket – folytatta Ruiz. – Az MP-35-tel ezt nem szabad. Az MP-35 rendkívül bonyolult gépezet, maguk csak elkúrnák! Van neki saját diagnosztikai és karbantartó része. Rá tud kapcsolódni a FejGépükre, hogy szóljon, ha probléma van, ami nem lesz, mivel a harminc év alatt még egyetlen MP-35 sem hibásodott meg. Ennek pedig az az oka, hogy ellentétben a maguk faszfej hadmérnökeivel a Földön, mi tudunk működő fegyvert készíteni! A maguk feladata nem az, hogy szarakodjanak a fegyverrel, a maguk feladata az, hogy lőjenek vele. Bízzanak a fegyverükben, szinte biztosan okosabb maguknál. Ha ezt észben tartják, talán még életben is maradnak.”

“Oglethorpe hadnagy megnyomott egy gombot a pódiumon, ahol állt. Mögötte két képtábla kelt életre. A nekünk bal oldalin egy lidércnyomás jelent meg: fekete, göcsörtös valami, recés homárkarmokkal, melyek obszcén módon egy olyan nyirkos testnyílásban voltak, hogy szinte éreztük a bűzt. Az alaktalan test felett három szemkocsány, antenna vagy micsoda ült. Okkersárga cucc csöpögött belőlük. H. P. Lovecraft sikoltva rohant volna világgá.”

“A szokatlan gyorsan közhelyes lesz.”

“Összesen tizenkilenc embert veszítettünk, beleértve azt a négyet a legelején. De a hét szakasz több mint felét mi öltük meg, míg mi csak a létszámunk egyharmadát vesztettük el. Erre még Ruiz főtörzsőrmester sem tudott mit morogni. Amikor a bázisparancsnok átadta neki a Háborújáték trófeát, még el is mosolyodott. Elképzelni se tudom, mennyire fájhatott neki.”

“– Kurvára gratulálok, közlegény. Arthur Keyes hadnagy szakaszában szolgálhat, már ha a szemétláda valagát le nem harapta időközben egy idegen. Ha látja, adja át neki az üdvözletemet. Még azt is hozzáteheti, hogy Antonio Ruiz főtörzsőrmester szerint maga közel sem akkora faszfej, mint a többi kopasz.
– Köszönöm, főtörzsőrmester.
– Ne szálljon a fejébe, közlegény. Attól még faszfej. Csak nem olyan nagy.
– Igen, főtörzsőrmester.”

“Lássátok, méltó ellenfelek, Mi vagyunk örömteli halálotok eszköze. A magunk módján megáldottunk benneteket Legjobbjaink szelleme szentesítette a harcot. Magasztalunk majd benneteket, Es megmentett lelketeknek jutalmat éneklünk. A sors nem úgy akarta, hogy a Fajba szülessetek Ezért elindítunk benneteket a megváltás útján. Legyetek bátrak és harcoljatok hevesen Hogy újjászületve közénk tartozhassatok. Ez az áldott csata megszenteli a földet Így akik itt halnak és születnek meg megváltatnak.”

“Egyszerű, de az egyszerű még nem jelenti, hogy könnyű is.”

“Ne gyászoljatok, Hullócsillagként szállok Az új életbe.
Bemegyünk, rombolunk, kijövünk. Világos?”

“– Egyáltalán nem erre számítottam – bámulta meg őket Bender menet közben.
– Mire számítottál?
– Fogalmam sincs.
– Akkor honnét tudod, hogy nem erre.”

“Később mindenki egyetértett, hogy az egyik legérdekesebb halál volt, amit személyesen láttunk.”

“Viveros megvárta a tüzet szüntess parancsot, majd odament a tócsához, ami Benderből maradt, és dühödten elkezdte taposni. – Most hogy tetszik a békéd, te faszszopó? – sikoltotta, ahogy Bender cseppfolyósodon szervei fölcsapódtak a lábára.”

“A tetteinknek kéne, hogy legyen következménye Tudomásul kell vennünk az általunk elkövetett szörnyűségek legalább egy részét, akár okkal tesszük, akár nem. Nem szörnyülködöm azon, amit művelek És ez megijeszt. Megijeszt, hogy mit jelenthet. Úgy trappolok ebben a városban, mit egy kibaszott szörny. És kezdem azt hinni, hogy az is vagyok. Azzá lettem. Szörnyeteg vagyok. Te is szörnyeteg vagy. Mind kibaszott embertelen szörnyetegek vagyunk, és rohadtul nem látjuk, hogy ezzel bármi baj lenne.”

“– Eh, laikusok. Akkor csak higgyétek el nekem. A lényeg a többszörös univerzum. A multiverzum. Az ugróhajtómű ajtót nyit ezek közül a lehetséges univerzumok közül egy másikba.
– Hogyan? – kérdeztem rá.
– Ezt csak magas matekkal tudnám elmagyarázni – felelte Alan.
– Szóval mágia.
– A te szempontodból az.”

“– Háború van, seggfejek – csattant fel Keyes. – Sajnálom, ha ez kényelmetlen maguknak.”

“– Amikor tinédzser vagy és szerelmes, azt mindenki tudja, csak te nem, és az, akibe szerelmes vagy.”

“– Maguknak elment az eszük.
– Remek taktika”

“A konszuk válaszul berobbantották a hajót, és belelökték a legközelebbi fekete lyukba. Szerintem túlreagálták. De persze ez csak pletyka.”

“Végigültem sok parádét, bíró voltam sok főzőversenyen. Pár hónap után aztán tűkön ültem, hogy mást csinálhassak, noha kétségtelenül jó volt úgy meglátogatni egy-két bolygót, hogy nem kellett megölnöm mindenkit, aki ott volt.
Eltöprengtem, hányan ússzák meg. Reméltem, hogy mind. Tudtam, hogy a legtöbben nem.”

Minden idők legjobb sci-fi regénye!

Címkék

, , ,

ALFRED BESTER – TIGRIS! TIGRIS!

WÁÓÓÓ! – elsőre csak ennyit akartam írni, mint értékelést. Legfeljebb egy szusszanó HUHH!-t tettem volna mögé. Ez a WÁÓÓÓ! jellemzi legjobban a Tigris! Tigris!-t. Ez a szó szó tört fel belőlem legtöbbször; ezzel az indulatos főhajtással tudok tisztelegni e remekmű előtt, mint könyv, mint tudományos-fantasztikum, mint meglepetések tucatjait okozó iromány és mint elképesztő fantázia tárháza.

tigris_tigrisWÁÓÓÓ! – közel három hónap távlatából visszaemlékezve a könyvre, most is ez a szó bukik ki belőlem. Emlékszem nekem még megvolt az első magyar kiadása, de akkor még ifjú voltam és nem tetszett a borítója, hát nem is olvastam el, inkább elcseréltem sörre, cigire. Nemrég megjelent újra -szerintem hasonlóan semmilyen borítóval- és az sfmag.hu ajánlója miatt vettem újra elő. Aki olvassa azt a túlzón humoros kis kedvcsinálót, ajánlom felejtse el a könnyelműsködést, mert ez tényleg minden idők legjobb sci-fi regénye!

WÁÓÓÓ!, mi?! Nem csalás, nem ámítás! Azon a néhányszáz oldalon valóban minden van, amit érdemes leírni a kaland, a romantika, a pszichológia, a tudomány, az akció, a dráma és fantasztikum háza tájáról. Éppen ezért nem is merülnék bele különösebben, inkább az olvasás közben rámtörő élményeket, érzéseket szedném csokorba:

Jauntolás (dzsauntolás): Személyes teleportáció. Az evolúció következő lépcsőfoka.  Ez az alapgondolat nálam csak egy “ejha”, azután szépen lassan bontakozik ki a társadalom, ami hozzászokott a mindenki által elérhető jauntoláshoz. Csak ámultam-bámultam mennyire konzisztens világot sikerült kitalálnia Alfred Besternek. Talán egyedül a sport témakörét nem említette, pedig érdekes lett volna egy két kviddics jaunt-párbaj!
És ez csak a háttér, a világ, amibe a cselekményt belehelyezi, mégis idővel egyre dominánsabb lesz, hogy a lenyűgöző végjátékban összefussanak a szálak és minden érthető és világos legyen.
A szerelő Gulliver Foyle űrhajó-törést szenved. Hónapok óta sodródik az űr végtelenjében, annak oxigéntől mentes hideg közegében. Mikor végre feltűnik egy mentőhajó, Gully minden igyekezetének ellenére, az magára hagyja a szerencsétlen sorsú szerelőt. A döbbenet dühöt szül és az űr végtelenjének tesz fogadalmat, hogy addig nem nyugszik, míg bosszút nem áll ezért galád, embertelen tettért. – WÁÓÓÓ! Igen, ez már történetindítás a rosseb vigye el!

A könyv egyharmadánál jártam, amikor az első hangosan is kimondott WÁÓÓÓ! feltört belőlem. Olyan sűrű, olyan mély, hogy a megél ingerek miatt azt hittem vége van. Mintha az Emlékmást (eredetit), a Szárnyas fejvadászt, a Star Trek-et, Különvéleményt és a Brazil filmeket egyszerre néztem volna végig. De még ezek is unalmasak a Tigris! Tigris!-hez képest.

1956-ban jelent meg! – WÁÓÓÓ! és egy döbbent bezdmeg! Nem hogy nem érződik rajta a 60 év, hanem kifejezetten kortalan mű. Az elmúlt tíz évben nem készültek ennyire tiszta, hihető és előremutató valóságok. Egyedül a ma már nem létező, de akkor még virágzó cégek nevei keltették fel a gyanakvásomat.

A szereplők külön-külön is megérdemelnek egy-egy WÁÓÓÓ!-t. A főszereplő Gulliver Foyle személyiségfejlődése és a vegetatív hernyó állapotból az emberiség felvállalt megmentőjévé válásnak útja önmagáért beszél.
A mellékszereplők az elején szintén átlagosnak tűnnek. TE JÓ ÉG! Mi dráma kerekedik ki ott a lapokon! A haragos szerelmes Jisbella kálvária, Y’ang-Yeovil szerelmi kudarcaiból épített hadserege, a sugárzó Dagenheim tragikus romantikája a nyolc centi vastag ólomüveg fallal, és a személyes kedvencem: az albínó Olivia Presteign (Gully Foyle-lal egyszerre lettünk belé szerelmesek). Olyan gyönyörű egyéni sorsok kerekednek a regény folyamán elejtett néhány mondatból, hogy többször újra kellett olvasnom, mert nem hittel el, hogy ilyet lehet! Ilyen bizarr romantikának nincs párja.

konyv_tigris!tigris!_med

Mutáció, deviancia és a bosszú! Kulcsfogalmak a világ, a történet és a szereplők szempontjából. Gully Foyle egész személyisége a bosszú érzésén keresztül építi fel magát és emiatt él túl mindent. Ezeket úgy sikerül domborítani, hogy egy percig sem közhelyes. Bevallom, hozzá vagyok szokva ezekhez a hollywood-barát történetekhez, ahol a hős nyomorúságos körülmények között találkozik a lánnyal, majd megpróbáltatások során megismerik egymást, ellentétes személyiségük ellenére szerelmesek lesznek és egymás képességeire támaszkodva megszöknek. Természetesen a végén, a főkrízis alkalmával előtör a hősből a jó, a lánytól tanult erkölcsi tanulság és bla-bla, tudjátok!
Itt nem a humor vagy a trendtörés miatt van másként, hanem a jól felépített és érthető személyiség-jegyek miatt. Amikor a fent vázolt helyzetben Gully minden különösebb lelki vívódás nélkül rácsap az indítógombra, otthagyva a csajt az űrben, az üldözők prédájának…hát akkor már eszelősen sikoltottam azt a bizonyos WÁÓÓÓ!-t. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyet lehet még olvasni. És még mindig csak a könyv egyharmadánál járunk!

Ha Alfred Bester eme elfelejtett könyve ekkor hatással van rám (és amúgy mindenkire, aki vette a fáradságot, hogy elolvassa) akkor a Hugo-díjas Arcnélküli emberét már el sem merem olvasni!

Teljesen kikapcsolt az agyam, a jauntolás világa annyira magába szippantott, hogy reggelente edzettem az agyamat rá. Oldalanként váltott ki belőlem szélsőséges érzelmeket, a gyűlölettől a szerelemig mindent. Nehezemre esik nem csupa nagy betűvel írni róla. Kedvem lenne csak idézetekkel dobálózni, annyira jellemzőek és élesek!

Nem tudom, mit kívánjak? Hollywood fedezze fel a regényt és J.J. Abrams készítsen belőle valami egetrengető kasszasikert? Sajnos azonban félő, hogy az amerikai álomba nem fér bele a könyvben szereplő esendőség és más emberi jellemző, ami szükséges ahhoz, hogy a AntiHős érthető és szerethető legyen. Mindettől függetlenül úgy érzem méltatlanul elhanyagolt mű ez.

Elképesztő, eszméletlen, hihetetlen… Muszáj magamra parancsolnom most, mert sose érnék dicshimnuszom végére, annyi mindent lehetne erről mondani, de teljesen feleslegesnek tartom, amíg el nem olvastad. Ez nem csak amolyan “kötelező darab” vagy hányavetin odavetett “alapmű”, hanem azonnal tegyél le mindent a kezedből és húzzál Tigris! Tigris!-t olvasni! MOST! EZ MINDEN IDŐK LEGJOBB SCI-FI REGÉNYE!

IDÉZETEK:

“Ez volt az aranykor, a nagy kaland, a buja élet és a nehéz agónia kora… de senki sem gondolta így. A jólét és a lopás, a fosztogatás és az erőszak, a kultúra és a bűn jövője volt ez… de ezt senki sem ismerte el. A szertelenség kora volt, a különcök elbűvölő évszázada… de senki sem szerette.”

“Az önkéntesek nyolcvan százaléka meghalt. Agóniájuk és gyilkosaik lelkifurdalása rettenetes és felkavaró téma lehetne, de erre nincs hely ebben a történetben, hacsak azért nem, hogy rávilágítson a kor szörnyűségére.”

“Hallott már Descartes-ról? Azt mondta: Cogito ergo sum. Mi azt mondjuk? Cogito ergo jaunteo. Gondolkodom, tehát jauntolok.”

“A világ összes oktalan lényei közül is a legelesettebbek egyike volt, a legéletképesebb fajtából való.”

“Megvitatta káprázatát a Végtelennel.”

“A düh felfalta azt a bamba türelmet és tunyaságot benne, ami volt, a jelentéktelen Gully Foyle-t, megindított benne egy láncreakciót, amely sátáni géppé változtatja majd Gully Foyle-t. El volt döntve a további sorsa.
– Vorga, lelkifurdalás nélkül megöllek!”

“– Beoltottak valami újjal, valami régivel, valami kölcsönzöttel és valami kékkel.”

“Olivia Presteign sugárzó albínó volt.”

“– Hogy tudják feltartóztatni? – kérdezte Bunny. Dagenham rávillantotta pokoli mosolyát.
– A Dagenham Futárszolgálat szokásos beavatkozásával: TFZK. Tréfa, fantázia, zűrzavar, katasztrófa…”

“A világon minden gyermek azt képzeli, hogy fantáziavilága egyedülálló. A pszichiátria azonban tudja, hogy a szubjektív fantázia örömei és rettegései az emberiség közös öröksége. Félelmek, bűntudatok, rémképek és szégyenkezések átvihetők egyik emberről a másikra, és senki sem fogja észrevenni a különbséget.
Délután következett a munkaterápia. A tévéképernyő minden cellában kivilágosodott, és a páciens a képernyő sötét keretébe dugta a kezét. Három dimenzióban látta és érzékelte a vetített eszközöket és tárgyakat. Kórházi uniformist szabott, varrt, konyhaedényeket gyártott és élelmet készített. A keze ugyanakkor semmit sem érintett, mozdulatai átvivődtek a műhelyekhez, ahol minden egyes műveletet távirányítással hajtottak végre. A megkönnyebbülés e kurta órája után újra csend és sötétség következett.”

“– Ja. Nem tudják, hol vannak. Nem tudják, hová mennek. Kék jaunt, bele a sötétségbe… és halljuk, ahogy felrobbannak a hegyekben. Bumm! Kék jaunt!”

“Foyle nem tudott uralkodni magán. Sem most, sem máskor. Pokoli volt.”

“– Pokolba Foyle-lal! Négyezret fizetek. Nem kell érzéstelenítés, Baker. Hadd szenvedjen Foyle!”

“– Hullarabló! – A nő nevetni kezdett. – Hazug… Kéjenc… Tigris… Hullarabló! A sétáló pestis… Gully Foyle.”

“– Szegény Gully – súgta Jisbella. – Szegény drága Gully…
– Nem szegény – válaszolta a férfi. – Gazdag… hamarosan.
– Igen. Gazdag és üres. Belül semmi sincs benned, Gully kedves… Semmi, csak gyűlölet és bosszúvágy.
– Az elég.
– Most elég. De mi lesz később?
– Később? Majd elválik.
– Attól függ, mi van benned, Gully; hogy mit halmoztál fel magadban.
– Nem. A jövőm attól függ, hogy mitől szabadulok meg.”

“Az óév megkeseredett, mert dögvész mérgezte a bolygókat. A háború nagyobb méreteket öltött, és a távoli romantikus rablótámadások és csetepaték hullagyártássá terebélyesedtek.”

“Ez a háború (mint minden háború) a kereskedelmi harc fegyveres szakasza volt.”

“Foyle alaposan, minden neheztelés nélkül szemügyre vette az illetőt. Aszténiás típus, állapította meg magában. Magas, vékony csontú, nem erős. Epileptoid karakter. Önző, tudálékos, céltudatos, felszínes. Nem megvesztegethető; túl sok benne az elfojtás és a vaskalaposság. De épp ez az elfojtás a gyenge pontja. Egy órával később a Négy Mérföld Cirkusz hat kísérője tartóztatta fel a hivatalnokot. Női meggyőző erővel rendelkeztek, és gazdagon adományozták kegyeiket. Két órával később a hús ördöge által elkábított hivatalnok kiszolgáltatta az információt.”

“Milliókat hülyeségre, de egyetlen centet sem entrópiára! Ez a jelmondatom.”

“– Pincekeresztények! – kiáltott fel Foyle.
Mindketten lekukucskáltak az ablakon. Harminc kiválasztott hívő végezte odabent szigorúan tiltott újévi szertartását. A huszonnegyedik század még nem törölte el Istent, de eltörölte a szervezett vallást.
– Nem csoda, hogy csapdát csináltak a házból – mondta Foyle. – Ezek az ocsmány szertartások! Nézze, pap is van, meg rabbi is, és az ott mögöttük egy kereszt.
– Eszébe jutott már valaha, hogy mi a káromkodás? – kérdezte Robin csendesen. – Azt szokta mondani, hogy “Jézusom”, meg “Jézus Krisztusom”. Tudja, mit jelent ez?
– Csak káromkodás, semmi egyéb. Mint a fene egye meg vagy hogy az istenit!
– Nem. Ez a vallás. Nem tud róla, de ezeknek a szavaknak kétezer éves jelentésük van.”

“Foyle dízeltraktorként nyomult be az ajtón.”

“– Megfullad! – kiáltotta Robin.
– Hadd szenvedjen egy kicsit! A vizet könnyebb elviselni, mint a vákuumot. Én hat hónapig szenvedtem.”

“– Gully Foyle volt – mondta Robin. – A pokol tüzében égve.
– Rendben van – tört ki Foyle mérgesen. – Én voltam a pokolban, de ezt még végigcsinálom. Ha a pokol tüzére kerülök, oda kerül a Vorga is!”

“A középkor óta a Spanyol Lépcső volt a romlás fészke Rómában. A Piazza di Spagnától a Villa Borghese kertjéig vezet fel a széles, nagy ívű lépcsősor, amely régen is a bűn tanyája volt, ma is az, és az is marad, míg a világ világ. Ott lebzselnek naphosszat a stricik, a kurvák, a homokosok, a leszbikusok és az örömfiúk. Arcátlanul és nyeglén mutogatják magukat, és gúnyolják a néha arra vetődő tisztességes embereket.”

“– Meg kell tudnom, ki az a nő! – mondta álmatagon.
– Érdekes volna, ha őt is átalakítanák, Yeo – mondta egy nyájas hang a lehető legártatlanabbul. – Újabb fiút kapna a rohamosztag.
Y’ang-Yeovil elvörösödött. – Rendben van – szusszantotta. – Túl átlátszó vagyok.
– Csak unalmas, Yeo. Az összes románcod ugyanígy kezdődött. A nőt nem kell bántani… és aztán jött Dolly Quaker, Jean Webster, Gwynn Roget, Marion…
– Csak neveket ne, kérlek! – szakította félbe egy felháborodott hang.
– Rómeó beszél itt Júliának?”

“– Irgalom nélkül, megbocsátás nélkül, álszenteskedés nélkül?
– Irgalom nélkül, megbocsátás nélkül, álszenteskedés nélkül.”

“Egy haszna legalább van a tiltott vallásoknak… Akkora templomokat építettek, amikben még egy cirkusz is elfér.”

“– Kettőnkre gondolok – válaszolta Foyle. – Mindketten megyünk a Holdra!
– Én elmegyek.
– Nem megy el. Velem marad!
– De hát megígérte, hogy…
– Nőjön már fel, kislány! Bármit megígértem volna, hogy ezt megszerezzem.
hiába védjük magunkat a külvilág ellen, mindig valami belső dolog győz le bennünket. Árulás ellen nincs védelem, és mindig eláruljuk magunkat.”

“Ő is az üvegfalhoz nyomta az arcát, és a nyolccentis ólomüvegen keresztül csókolóztak.”

“– Gyűlöletből… Hogy megfizessek mindannyiótoknak.”

“- Mi vagyunk az erősek.
– Mi vagyunk az elátkozottak.
– Mi vagyunk az áldottak.”

“A legátkozottabb dolog, ami egy emberrel megeshet. Összeszedtem egy különös betegséget, amit lelkiismeretnek hívnak.”

“Nyilvánvaló, hogy ön amatőr, ha bűnöző egyáltalán. Kedves uram, vegye már elő a józan eszét! Idejön hóbortos szertelenséggel, megvádolja magát rablással, nemi erőszakkal, gyilkossággal, népirtással, hazaárulással, és isten tudja, még mivel, és azt várja, hogy komolyan vegyem?”

“Mint a víz felszínén a táguló gyűrűk, terjedt szét az Akarat és az Elgondolás, s közben kitapogatta, megérintette és meghúzta a PyrE végtelenül érzékeny, szubatomos ravaszát. A gondolat elemi részecskékre, porra, füstre, gázra, parányokra és molekulákra talált. Az Akarat és az Elgondolás átalakította mindegyiket.”

“Szagok helyettesítették az érintést… A forró kő szaga bársonyként simogatta az arcát, a füst és a hamu mint érdes gyapjú horzsolta a bőrét, majdnem mintha nedves vászon eme hozzá. Az olvadt fémnek vad szívdobogásszaga volt, és a PyrE robbanásának ionizációja ózonnál töltötte meg a levegőt, mely úgy illatozott, mintha víz csordogálna az ujjai között.”

“Újra véghezvitte, amit Helmut Grant, Enzio Dandridge és más kísérletezők tucatjai nem tudtak megtenni, mert vakrémülete arra kényszerítette, hogy ne foglalkozzék a téridő korlátaival, melyek sorra meghiúsították a korábbi próbálkozásokat. Nem “máshová” jauntolt, hanem “másmikorra”. De legfőképpen tudatában volt a negyedik dimenziónak, látta az Idő Nyilát és rajta önmagát, mely tudás minden emberrel vele születik, de aztán mélyen eltemetődik az élet apró-cseprő dolgai alá – őbenne pedig épp csak megbújt a felszín alatt. A téridő geodetikus vonalai mentén jauntolt Máshová és Másmikorra, imaginárius számtól valósággá alakítva az “i”-t, a mínusz egy négyzetgyökét, képzeletének csodás húzásával.”

“– Az élet olyan egyszerű – mondta. – A döntés olyan egyszerű, ugye? Méltányoljam Presteign tulajdonjogát? A bolygók érdekét? Jisbella eszményeit? Dagenham realizmusát? Robin lelkiismeretét? Nyomd a gombot, és figyeld, hogy ugrál a robot! Csakhogy én nem vagyok robot. Én a világegyetem szörnyetege vagyok… egy gondolkodó állat… és megpróbálok tiszta utat keresni ezen az ingoványon át.”

“– Örömmel, uram – mondta a robot. – Az ember elsősorban a társadalom része, és csak másodsorban individuum. Önnek együtt kell tartania a társadalommal, mindegy, hogy az a megsemmisülést választja-e, vagy sem.”

“– Nem vagy eszednél, ember! Töltött fegyvert adtál gyerekek kezébe!
– Ne bánjatok velük gyerekként, és akkor ők sem fognak úgy viselkedni, mint a gyerekek! Ki az ördög vagytok ti, hogy a felügyelőt játsszatok?
– Miről beszélsz?
– Ne bánjatok velük úgy, mint a gyerekekkel! Magyarázzátok el nekik a töltött fegyvert! Mutassatok meg nekik mindent! – Foyle vadul felnevetett. – Berekesztettem a világ utolsó “csillagtermi” konferenciáját. Napvilágra hoztam az utolsó titkot. Mostantól nincs több titok… nincs több szövegelés arról, mit szabad a gyerekeknek megtudni és mit nem. Engedjétek felnőni őket! Eljött az idő!
– Krisztus! Ez elmebeteg!
– Az vagyok? Visszaadtam az embereknek az életet és a halált; azoknak, akik élnek és halnak. Eleget hajszolták és vezették már a kisembert a hozzánk hasonló megszállottak… megrögzöttek… tigrisemberek, akiknek ostorral kell maguk előtt hajtani a világot. Mind a hárman tigrisek vagyunk, de ki a pokol vagyunk mi, hogy döntsünk a világ sorsáról, csak mert megszállottak vagyunk? Hagyjuk a világot választani élet és halál között! Miért terhelnénk magunkat a felelősséggel?
– Nem terheltük – mondta Y’ang-Yeovil. – Minket is vezet valami. Kénytelenek vagyunk magunkra vállalni azt a felelősséget, ami alól az átlagember ki szokott bújni.
– Akkor ne engedjük, hogy kibújjon a felelősség alól. Ne engedjük, hogy a saját kötelességét és bűnét rárakja az első szörnyeteg vállára, aki két kézzel kap utána.
– Örökké mi legyünk a világ bűnbakjai?
– A fene vigyen el! – dühöngött Dagenham. – Még nem jöttél rá, hogy az emberekben nem lehet megbízni? Még azt sem tudják, mi szolgálja a javukat.
– Akkor tanulják meg, vagy pusztuljanak el! Ebben mind benne vagyunk. Éljünk együtt, vagy haljunk együtt!
– Meg akarsz halni a tudatlanságuk miatt? Inkább azon gondolkodj, hogyan szerezhetjük vissza a hengereket, anélkül hogy minden felrobbanna!
– Nem. Én hiszek bennük. Közéjük tartoztam, míg tigrissé nem váltam. Mindannyian kivételessé válhatnak, ha öntudatra rugdossák őket, ahogy velem tették.”

“Hiszek – gondolta. – Van hitem.
Újra jauntolt, és újra kudarcot vallott.
Hiszek, de miben? – kérdezte önmagát, a pokol tornácán hánykolódva. Hiszek a hitben – válaszolta magának.
– Nem kell, hogy legyen valamink, amiben higgyünk. Csak a hit kell, hogy valahol van.”

Anti-Hug The Book díjasok

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Mielőtt új könyv értékelésével jelentkeznék, kötelességemnek érzem szót ejteni a dicstelen véget ért szerzeményekről. Nem csak azért muszáj letörnöm néhány szarvat, hogy a lelkes tinirajongók esetleg húzzák ki egymás seggéből a fejüket, hanem mert valóban meggyűlt a bajom jó pár könyvvel. Bár érzem, hogy ezzel a húzással most sokaknál leszarom a kalapács nyelit, de ki kell puffognom magamból a temérdek csalódást! A teljesség igénye nélkül következzenek, akikért nem szólnak a fanfárok. Ömlesztett dühöngésre érdemes készülni.

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

időutazó

Egy különc szerelem története, ahol az érzelmileg sérült fiú időutazik, míg a lány epekedve szenved az eltűnő-feltűnő álompasiért. Hát miféle ötlet ez? Kétségkívül zseniális. Ilyen erős felütéssel ritkán találkozik az ember. De ennyiben is marad az egész. A legelején feltevődnek az ilyenkor felvetődhető kérdések, majd ezekre száz oldalon belül választ is kapunk és azután marad a nagy semmi. Olyan, mintha nagyon sokáig csámcsognánk egy rágón. Csak csordogál az immár langyos történet. Megvannak a maga szabályai az őrületnek időutazásnak és eltérni tőle nem tudunk. Semmi váratlan nem történik. Olvasd el az első mondatomban említett felpofozó alapszituációt, majd ezeknek megfelelően egy kényelmes fotelben gondold át ennek az embernek az életét, csináld ezt fél óráig és már kész is vagy! Már el is olvastad ezt a könyvet! És nem kell ötszáz unalmas romantikus oldalon átrágni magadat. Mert hiába egy-két nagyon jó duma és igazán velős megjegyzés (tényleg vannak benne) vagy a lélek tagadó hatalmának éreztetése, mind-mind elvész a rózsaszín máz alatt úgy, hogy a legelejétől minden eleve elrendelt. Hajamtéptem.

Brent Weeks: Árnyak útján

árnyakútján

Agyon dicsért orgyilkosos fantazi, színes-szagos koppintás ízzel erősen átitatva. Szinte minden mondat dejavu, ejj dejó is volt, amikor ezt a Hobbnál, Knaaknál vagy Salvatorénal olvastam… Ez még önmagában engem nem riasztott volna el, de még rosszul is van összegyúrva. Mindez tetézve egy elég pocsék szövegminőséggel, nálam kihúzta a gyufát. Ha jól emlékszem, még a buszról is leszálltam.

David Mitchell: Felhőatlasz

felhőatlasz

Szerintem ez nem más, mint hat jó kisregény (mit jó?!! kurvajó kisregény), amiben okos, ötletes egymásrautalások vannak elrejtve, feldarabolva és keverve tálalva. Minden nagyon jó, minden stimmel, jár a pacsi, de ennyi. A könyv nagy hangsúlyt fektet a nyelvezetre, a korhű beszédre. Biztos sokan ettől körbeugrálják a kertet, de rám lohasztóan hatott. Megakasztotta az olvasást, zavarta a történetre koncentrálásban, idegesítő nyomást képzett az agyamon. Jól keveri a lapokat ezzel a tördeléssel, de nekem ez kevés. Nem mondom, hogy emiatt rossz vagy ilyesmi, sőt, azt is megkockáztatom, hogy egy másik korszakomban dicshimnuszt regélnék róla, viszont nagyon tartanom kellett magamat az ígéretemhez: Előbb olvasom a könyvet, minthogy megnézzem a filmet. Azt kell mondjam, ez filmen nekem jobban átjött.

Dimitrij Glukhovskij: Metro 2033

metro2033

Nem nagy titok az utópiákért, disztópiákért és mindenféle közel s távoli sötét jövős jóslatokért való rajongásom. A hideg Moszkva lakossága a rideg metróalagutakba menekül a perzselő atomháborúk mutáló sugárzásától. Valószínű ez így bekerül a minden idők legrosszabb ember okozta társadalmak közé. Ez annyira nyomasztó sötét jövő, hogy a havi bérletet már kidobott pénznek éreztem. Mondanám, hogy ezt az egészet tönkretette a jólmegszokott orosz szájíz, a lomha stílus, az elhúzott leírások, felesleges gondolatok szájbarágása és a teljesen érdektelen lista szerű életviteli tippek és város-imázs betétek, ha nem lenne Szergej “Etalon” Lukjanyenkó, aki pedig tud az én szám íze szerint írni! Az őrületbe kergettek a rendkívül érdektelen állomásnév-nyelvtörők. Szerintem ezt egy moszkvain kívül kevés ember tudja élvezni. Terjengős, buta és lapos.

Fábián Janka: Emma szerelme

emma

Mint egy unalmas történelemkönyv nőknek. Egy csomó szó egymás után. Tény, hogy hatalmas elvárásaim voltak a könyvvel szemben, de egy laza nyári nyaralás alkalmával sem volt egyetlen egy fejezet sem, ami egy hangyányit is többet ért volna, mint a metropol újság hátsó oldala. Hogy lehetett ebből sorozat?

George R.R. Martin: Tűz és jég dala

tronok

Azt hiszem erről a könyvről már mindent elregéltek előttem és az én kvalitásom kevés új szuperlatívuszok kiötléséhez. Szinte hallom, ahogy Tolkien elismerően csettintget a nyelvével.

Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

ólomerdő

Kortárs(?), magyar és fantazi(??) szárnybontogatásaim hirtelentiprója! Talán ez a könyv is beesett abba kalapba, hogy túl sokat várjak tőle, mert közvetlenül Tokaji Zsolt Turulfi-ja és Baráth Katalin Fekete Zongorája után vettem elő és annyira ki voltam éhezve a jómagyar agyszüleményekre, hogy a már ejakulatív elmém sokáig figyelmen kívül tudta hagyni a kistinis, butalányos mesés hibákat. Költői akar lenni és tömör, művészi, de érthető, mesés, de komoly. Minden akar lenni (eladható, de azért egyedi, közhelyes, de személyes is), de minden szabályt áthágó is. És sajnos pont emiatt lett semmilyen. Legfeljebb bicsaknyitogató. Minden jellemzés az imént sorolt ellentétpárokra épít. Emlékszem, fel is jegyeztem, hogy még egy idétlen ellentétpár és kihajítom. Két oldalt nem bírtam elolvasni. Minden(ki) undok, de szerethető, csúnya, de van benne valami szépség, magányos, de társra vágyik, stb. Szinte vártam a magas, de alacsony-t is. Nem kell minden határt áthágni, vagy elsütni azt a csavart, hogy a széptündér a gonoszboszorka! Teenager lánytól ilyen ideges még nem voltam, mint Emesétől. Sajnáltam, de le kellett tennem!

Paolo Bacigalupi: Felhúzhatós lány

felhúzhatós lány

A Felhúzhatós Lány talán minden idők legnagyobb csalódása volt. Hugó-díj meg ilyen-olyan legjobb sci-fi. Az Ad Astra kiadó kitartó reklámkampányának hála egészen addig ragadtattam magam, hogy pénzt szándékoztam adni érte. Nem egyszerűen letölteni vagy csak úgy belibbenni a boltba, hanem nekem a kiadó kezeiből kellett átvennem a mesterművet. Akartam! Ezen törekvés az ő és az én hülyeségeim miatt is kivitelezhetetlen volt, de legalább öt éve nem voltak ilyetén érzéseim könyvvásárlással kapcsolatban, szóval nálam ez már valami!
Ez a történet sehonnan tart sehova. Idegen minden, nincs vagy kevés a magyarázat, túl sok az érdekelt, érdektelen benne mindenki, lexikálisak a karakterek. Néhol kifejezetten az volt az érzésem, hogy az író az olvasó ellen van. Mindent megtesz, hogy én ne akarjam élvezni a könyvet. Annyira brechtire veszi az elidegenítést, hogy végül megadtam magam és félbehagytam az egészet. Te nyertél Paolo! Ez rajtam kifogott. Akármennyire is igyekeztem szeretni, a Felhúzhatós lány cserben hagyott. Fáj leírnom, de ez a könyv nem, hogy nem említhető egy lapon az Amerikai Istenekkel vagy a Pörgéssel, hanem bizony ez szar.
Mindettől függetlenül nem mehetek el szó nélkül az Ad Astra kiadó áldásos tevékenysége mellett. Bár én ezzel a könyvvel megszívtam és kissé félve nyúlok a műveikhez, mégis elismeréssel kell adóznom, hogy hajlandóak és képesek új színt hozni ebbe a magyar könyvpiacnak csúfolt bohóckodásba. Kész röhejnek tartom azt a beton felfogást, ahogy egyesek képesek hozzányúlni egy ilyen széles látószöget kívánó stílushoz. Inkább olvasok egy csalódást okozó újdonságot tőlük, mint a jól megszokott amerikai piac hozzánk elvergődött sovány zaccait! Kuczka Péter óta nem történt ilyen jó a magyar tudományos fantasztikummal. (De ha a steampunk Leviathan is pirosló pofon lesz, akkor szerintem eret vágok magamon…)

Egy kismagyar szüfrazsett felemás kalandjai

Címkék

, , , , ,

BARÁTH KATALIN – FEKETE ZONGORA

Igazán hebrencs a kapcsolatom a Fekete Zongorával. Minden különösebb megmagyarázhatatlan indok nélkül jött az érzés, hogy nekem ezt a könyvet kell olvasnom. A kezdő lökés innét érkezett, de még el se olvastam a bejegyzést, már kerestem a letölthető verziót. Nem fogalmazódott meg bennem konkrétan, de  Baráth Katalin és az ő Fekete Zongorája akkor annyira eltalált a kosztümös krimijének ígéretével, hogy még a Felhőatlaszt is félbehagytam miatta! (Szerintem ez azért nem kis szó!)

fekete zongora

Gyilkosság zavarja meg Dávid Veron unalmas papírbolt-eladó hétköznapját. A falu bolondja, hátában egy késsel beesik a kirakaton. De ez csak az első eset egy  rejtélyes gyilkosságsorozatból, ami nem is annyira az eladó lány, sokkal inkább a kisváros lakóinak kedélyeit borzolja. Hiszen a század elején járunk, a délvidéki Ókanizsán. Ezen események hatására a különc Dávid Veron, az unatkozó papírboltosból és szépreményű műkedvelőből kotnyeles nyomozóvá avanzsál.  Igazi minden lében kanál módjára, felszínesen nyomoz és mindenkit meggyanúsít, pont úgy, ahogy a filléres füzetek hasábjain olvasta. Mintha a nagy számok törvénye alapján dolgozna. Egyszer úgyis bejön neki a gyanúsítási tipp!?

Nagy kedv és akarás miatt a könyv elején nagyon óckodtam, hogy megint csalódnom kell, mint az Emma kötetekkel. Szerencsére annál azért eseménydúsabb, noha azért ezer sebből vérzik a Fekete Zongora. Az idegesítő, csacska főszereplővel, a komolytalanná degradált történettel és a nulla fejtörést okozó “rejtéllyel”.
Bevallom nem kis elvárások voltak bennem Caleb Carr A halál Angyalának korbeli egyezősége és, Kondor Vilmos zseniális Budapest Noir sorozatának magyarsága miatt. Nálam ő testesíti meg a magyar krimit. Valami hasonlót vártam. Hideg kegyetlenséget, szürke borzongást, késpenge gúnyt és morcot!

Most meg “Ó, hát én hülye!” verem a fejemet a falba, hogy mit is gondoltam. Mellette pedig örömködöm, hogy rájöttem, hogy ehhez képest lehet egészen máshogyan is krimit írni, de legfőképp élvezni. Mert a Fekete Zongora nagyon nem hideg és nagyon nem depresszív! Sőt, a legnagyobb előnye, hogy nem az!

Nagyjából mindennel bajom van azzal, ami ott szerepel a könyv lapjain, kivéve Ókanizsát, az ott lakókat és az életüket. Szerencsére ezek teszik ki a regény derekát. Mert minden buta hibát el tudok felejteni és minden homlokráncolás meg van bocsájtva, hiszen olyan élvezetesen és színesen adja elő az akkori élet mindennapjait, hogy az ismereterjesztésen túl még szórakoztató is. A népkeveredés éppen csak kezd izzani, a technikai és gazdasági fellendülés már a mindennapok része, a régi kor és az öregek makacssága vetekszik a modern kor szellemével.

Dávid Veron amolyan korabeli punk: kedélyesen lázad a kor minden kötöttsége ellen. Egyedül utazik a vonaton; magát szeretné eltartani, nem pedig azon igyekszik hogy kérőt találjon magának; szereti a kortárs művészetet és olvas ahelyett, hogy a konyhai praktikákat lesné el; és biciklizik, annak ellenére hogy Angliában még tüntetést szerveztek a nők kerékpározása ellen!

Na érzed már?

Annyi báj és kellem sorakozik a lapokon, hogy szerintem nincs ember, aki ne mosolyogná meg.

Mindez egy alapvetően korhű, de mégis könnyed stílusban tálalva, ami az egyik legnehezebb dolog írói szempontból. Nem anakronisztikusnak lenni, ugyanakkor megfelelni napjaink olvasói elvárásainak és nem belefulladni a korhűség zavaró dágványába. Baráth Katalinnak sem sikerült ez maradéktalanul, de kompenzálni tudja a sorok között ott lapuló ezernyi bűbájos ötlet.

Kedvenceim: a nemileg szeparált kocsma, az Ady-kódos rébusz, a tüntetés a nők kerékpározása ellen, az öreg Dávid ízes, sovinizmuson még innen eső humora (– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb); és különben is, még számított egy illatos boríték, meg úgy egyáltalán, az illemháborítón viselt nyakkendő!
Imádtam!

Na érted már?

A krimi vonal másodlagos. Főleg, ha az ember kettőnél több krimit olvasott, akkor nagyjából három perc se kell kitalálni, ki a tettes. Talán vehette volna kicsit komolyabban is, nem pedig elbagatellizálni a gyilkosságokat. Amikor pedig már óhatatlanul is komolyra fordulna a dolog, akkor megint csak annullálja a feszültséget a szándékosan eltúlzott újságriportokkal. Kár érte. Kicsit több feszültség elfért volna e csábos máz mellett.
A főszereplő lányka és a romantikus szál is felejthető. Nem ezek a fő érdemei.
Ellenben Ókanizsa miliője és ismeretlen ismerős lakói életének apróságai miatt lett a Fekete Zongora bódítóan színes, szagos, zseniális.

A kötet nem csak a Fekete Zongora regényt tartalmazza, hanem a könyv végén kapunk néhány színesítő novellát is, mikor Veron Budapestre száműzi magát, ahol oknyomozó riporterként próbál szerencsét. Aranyos, néhol már szellemes kis történetek, bűnesetek ezek, csak éppenséggel teljesen feleslegesnek érzem. A Poirot fricska például egy nagyon jó, csak túlságosan is hosszú vicc. Felesleges csak azért, hogy kimondassa a tanulságot, világ nagy igazságát “– Ám ez itt Magyarország, monsieur. És itt mindig minden másképpen van.” Megint csak kér érte.

A Fekete Zongora több sebből vérzik, hibáit felsorolni is nehéz, de kár is, hiszen minden igyekezetem ellenére lehetetlen nem szeretni. Annyira belengi az a Dávid Veron-féle nobilis felelőtlenség, amit csak irigyelni lehet. Teljesen megértem a karaktere köré sereglett internetes túlbuzgást. Epekedem a folytatásaiért. Jó lenne, ha ez a Twillight és Éhezők Viadala fertőzött ifjúság ezt is a kezébe venné. Na, ezért nem lenne kár! Érted már! Egy szó mint száz, ez egy kötelező könnyed nyári darab!

IDÉZETEK:

“Veron ekkor vette észre a kést a hátában. Átsuhant a lány gondolatain, hogy a kellő magatartás ebben a pillanatban nyilvánvalóan az ájulás lenne.”

“Ókanizsa, a hozzávetőlegesen húszezer lakost számláló alföldi városka hírét nem a véres bandaháborúk vagy a vagyonukat elkártyázó főnemesek öngyilkossági kísérletei vitték szét a nagyvilágban. Sőt, a nagyvilág igazából mit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – Ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.”

„Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz”

“– Aranyórát ezüstmisére? Micsoda stílustalanság! Pedig ízlés dolgában mindig élen járt az egyház!”

“– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb”

“– Timon atya? Ő soha! – Azzal az angyali arccal és tiszta lélekkel ilyet nem tehetett! – Ha kell, megesküszöm a szent őrangyalokra, hogy Timon atya sosem tenne ilyet!
– Hááát… – vágott közbe Giselle, előre mulatva szavai hatásán –, azért azt lássuk be, hogy abban az emberben csak úgy lángol a szent indulat! Ki merné mondani, hogy nincs benne szenvedély?”

“A főleg ágrólszakadt napszámoslegények látogatta külvárosi ivó pádimentomát a köztudomás női fele szerint gyakorta szennyezte vér.”

“– Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő? A kérdést a férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták.”

“– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten, mint akinek egy olyan sejtelme bizonyosodott be, amit rémálmaiban sem kívánt igaznak látni.”

“Veron nem utolsósorban az utóbbi tény miatt kért apjától 20. születésnapjára egy biciklit, egy újabb dolgot, amivel különbözhet. Előzőleg az éves kalendáriumban írtak valami sztrájkról, amit a cambridge-i diákok a kerékpározás hölgyek közt terjedő szokása ellen szerveztek.”

“– Emlékszem, a zárdai iskolában sok olyan könyvet olvastunk, ahol a nők a saját kezükbe akarták venni az életüket, ki akartak törni abból az egyhangú sorsból, amit a férj szolgálata és a gyerekek nevelése jelent. És tudja, mi történt mindegyik hősnővel?
– Tudom – válaszolta Pista.
– Hozzáteszem, akik apácának állva akartak saját életet élni, azok valahogy minden történetben sikerrel jártak. Néha én is eltűnődöm, nem volna-e helyes, ha Krisztus jegyeseinek sorsát választanám.”

“A férfi fölnevetett. Kacagása olyan életteli és hangos volt, hogy az idegen hangokra érzékeny hazai utazóközönség (kofák és parasztok) kíváncsian kapta fel a fejét.”

“Matics kocsmáros borús tekintettel mustrálta az elnéptelenedett főutcát. Nem mintha a vendégsereg megcsappanása miatt felhősödött volna be a homloka (egy kocsma még a legínségesebb időkben is remek üzlet az Alföldön), de a szomorú időjárás őt is lehangolta.”

“A százados, értve a célzást, elegáns mozdulattal kapta le fejéről a kalapot (és tette láthatóvá a holdfényben különösen is csillogó sűrű haját), és csókot lehelt Veron vékony ujjaira.”

“Énekes Miskát nemigen érdekelték a gyerekei. Az orgona volt az ő igazi szerelme… meg a kocsma.
– És a felesége? Jóban volt az urával… a rossz tulajdonságai ellenére? – kérdezte a kapitány.
– Etus asszony? Hát őt aztán nehéz volt elviselni. Sose tudtam, Miska azért gyakorol-e annyit a templomban, mert annyira szereti az orgonaszót, vagy azért, mert annyira nem szereti hallgatni a felesége pörölését.”

“Az úri társaság tevékenységét Kossuth kísérte figyelemmel kissé bandzsán, egy sikerületlen olajfestményről letekintve. A képet a forradalmi hevülettől ódzkodó Herczeg polgármester többször is megkísérelte Ferenc József fenséges portréjára cseréltetni, ám az úri társaság ezúttal sem engedett a negyvennyolcból.”

“A plébános csak hallgatta az özvegyet, szelíd, nyájas arckifejezéssel. Aztán se szó, se beszéd, egy irdatlan pofont kevert le neki. Erre abbamaradt az általános suttogás.”

„Fel nem foghatom, egyes férfiak miért olyan elbűvölőek a nap minden percében, mások meg akkor se, amikor nagy szükségük lenne rá, és mindent megtesznek az érdekében. Biztosan születés kérdése”

“Azok meg, akiket félelemmel és kisebbségi érzetekkel töltött el az Árkádia eladókisasszonyának kimerítő irodalmi tudása, és amúgy sem volt választásuk, az ő boltjában kötöttek ki, és vásároltak kalendáriumot, imakönyvet vagy a pult alól úrhölgyek szeme elé nem tárható filléres képes újságokat.”

“– Semmi sem teszi éleselméjűbbé az embert, mint az, ha el akar titkolni valamit”

“Csak azért nem próbált órákig ruhákat, mert mindössze két ünneplő öltözete volt. A haját azonban százszor is átfésülte. Amikor mindennel elkészült, a tükör elé állt – a csoda azonban ez alkalommal is elmaradt.”

“– Maga egyedül utazott a vonaton?
– Hát hogyan máshogy? Ebben az isten háta mögötti porfészekben senkit nem tudnék rávenni, hogy egy ilyen eseményen a társam legyen. Losonczy hallgatásba merült egy percre, aztán megkérdezte.
– Veronika, én nem akarom megbántani, de… nem fél attól, hogy a helybéli pletykafészkek megszólják, amiért ilyen önálló? Hogy olyan dolgokat tesz, melyeket egy ifjú hölgynek nem illendő?”

“Mire gondolhatott itt a költő? Vagy még inkább az olvasó… Hiszen itt egy egészen speciális olvasót keresünk, egy gyilkos ösztönű, önkényesen értelmező Ady-rajongót…”

“Őt magát ugyan nem érdekelte sem a politika, sem a nemzetek egymás elleni acsarkodása, annyit most mégis meg kellett állapítania, hogy a mondatok és az indulatok mindenütt hajszálra egyformák. Éppen csak más-más nyelven harsogják őket.”

“Mi, szerbek, sose indítanánk háborút egy olyan hatalmas államalakulat ellen, mint Ausztria-Magyarország. Ez az ország megbecsül bennünket, nem nézi, kik vagyunk, mik vagyunk. Különben meg… mihez kezdene Európában egy független szerb államocska? Egyetlen civilizált állam se állna szóba vele.”

“Nyakkendőt illemháborító módon nem viselt, fekete ingének felső gombjait sem gombolta be.”

“– Az jó, ha annyit mondok, nincs ellenemre, hogy udvaroljon?”

“– Ahogy én ezeket a modern poétákat ismerem, hát ezeknek a verseiből aztán tücsköt-bogarat kiolvashat az ember. Ha a saját élettörténetét akarja látni bennük, akkor azt. Ha a holnapi időjárást, akkor meg azt.”

“– Tudja, plébános úr, ilyen zavaros időkben jó, ha az emberfia megőrzi legfőbb híveinek támogatását… és titkait. Ahogy a Szentírás mondja, bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!
A pap egy percig némán tanulmányozta a polgármester joviális arcvonásait és sokat takaró ferencjóskáját. Végül így szólt: – Attól tartok, polgármester úr, mi ketten nem ugyanazt a kiadást olvastuk”

“A vérbeli magyar nemes, mint tudjuk, nem a saját érdemeit nézi, hanem a rangbélije ünnepi süvegét!”

“De amint tehetem, feltárom a világ előtt az igazságot. Az ártatlanok nem bűnhődhetnek a bűnösök helyett! Veron leült Poirot mellé.
– Talán Belgiában így is van… – bökdöste cipője orrával a padló két márványlapja közti rést. – Ám ez itt Magyarország, monsieur. És itt mindig minden másképpen van.”

A kegyetlenség ötven árnyalata

Címkék

, , , , , , , ,

CALEB CARR – A HALÁL ANGYALA

Adott egy züllött előéletű bűnügyi tudósító, egy magyar származású pszichológus zseni, az Egyesült Államok 26. elnöke, egy detektív testvérpár és tucatnyi bomlott elméjű, kétes hírű alak. Ők a jók, akik összeálltak, hogy megfejtsék az Egyesült Államok történetének legbrutálisabb gyilkosságsorozatát és kézre kerítsék a véreskezű elkövetőt. Így merülünk alá a századforduló New York-jának feslett alvilágába. Akárhogyan is nézem, mintha Caleb Carr külön nekem szeretett volna kedveskedni a Halál Angyala könyvvel.

A-halál-angyala

Nagy rajongója vagyok az 1890-1930-as kornak, már csak ezért is kötelezőnek éreztem a könyv elolvasását. Közben szépen sorban értek a kellemesebbnél kellemesebb meglepetések. A nem titkolt Sir Arthur Conan Doyle-féle Watson-i párhuzam, hiszen itt is egy joviális zseni segédje veti papírra a történteket. A magyar származású Laszlo Kreizler pszichológus zseni jól vegyíti magában a Sherlock-i következetes logikát és a Hannibal Lecter-féle kísérletező hűvösséget. Kreizler olyan, mint Lecter doktor gáláns testvére. Ilyen lett volna Hannibal, ha a jó oldalra áll. A Lovacraft-i utalásokat sokáig csak én képzeltem bele, de Ibn-Ghazi-nál már tudtam, hogy nagyon, de nagyon el kell baszni a könyv további részét, hogy kiessen nálam a pixisből. Hiszen mindezek ellenére a Halál Angyala nem nyúlások sorozata, hanem illő főhajtás a nagyok előtt.

1896-ban járunk, a korszakban, amikor legtöbb új találmány és technikai fejlesztés született, amikor az ujjlenyomat-elemzés csak elrugaszkodott fikció még. Keménykalapos úriemberek vannak és minden gengsztert a tagbaszakadt jelzővel kell illetni. New Yorkban a bűnözés a fénykorát éli. A modor és műveltség a szemellenzősség egyik legelterjedtebb fegyvere. A város betegebbik aljában egy őrült pszichopata szedi gyermek hímringyó áldozatait. Ez annyira elvetemült húzás, hogy még jól hangzó szókapcsolat sincs rá! Theodore Roosevelt, az Egyesült Allamok későbbi elnöke ekkor még rendőrkapitány és egy különc, fél-legális nyomozócsapatot állít össze a perverz gyilkos felkutatására. Szerintem ez így önmagában is egy ütős felállás. Minden készen áll egy kiváló krimihez. Szerencsére Caleb Carr nem cseszi el!

Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert rendre beleszaladok olyan könyvekbe, ahol egy zseniális felütés után ellaposodik a történet, unalmassá és pocsékká válik a cselekmény. A Halál Angyalában folyamatos a feszültség, annak ellenére is, hogy nem egy rövid könyvről beszélünk. Több mint ötszáz oldalt kell végigizgulni, a szó legszorosabb értelmében. Nem csak a szörnyű gyilkosságok vannak megjelenítve a legaprólékosabban, hanem a hőseink erőfeszítései is profilozás terén és mindez egy percig sem unalmas. A szokásos krimi klisék is jól vannak adagolva, minden fordulat valóban váratlan és megrázó, miközben a kor és a környezet, ez századfordulós kemény New York-i alvilág is kibontakozik. Még a Roosevelt-i történelmi utalások sem teszik tönkre ezt a szürke vérgőzős, perverz és fülledt hangulatot.

Nem is emlékszem, utoljára mikor esett meg velem, hogy hajnalig faljam a sorokat és kárba veszett időnek tartsak minden percet, amit nem a könyvbe bújva töltök. Annyira magával ragadó, hogy még a furán kötött fejezetek felett is szemet tudtam hunyni és még egy kisfiút is majdnem megkívántam. Külön csemege volt még számomra a MURDER kiállítás egyik szereplőjének a felbukkanása is. (Élnék a gyanúperrel, hogy Jesse Pomeroy ismertetőjét e könyvből idézték vagy ugyanabból a lexikonból dolgoztak.) Az egyetlen hibának leginkább a magyar címét említeném. A fordítás derék munka, de ezért a közhelyes címért kár volt. Persze értem én, hogy Kreizler doktor kalandjai folytatódnak a Sötétség angyala kötetben, (talán még tovább is) de e könyv minősége megkívánna egy kevésbé elcsépelt címet. (Akár az eredeti Alienist tükörfordítása is megtette volna.)
Minden kukacoskodásom ellenére én megadtam magam a Halál Angyalának.
Zseniális, igazi gyöngyszem.  Ez a pederaszta, trancsírozó gyerekgyilkos téma és stílus olyan magasra tette a mércét, hogy szinte hitetlenkedve várom a következő részt, meg tudja e ugrani ezt a kiváló minőséget. Ha tetszett A Pokolból film, akkor ezt a könyvet imádni fogod!

IDÉZETEK:

“Nem volt képes eltűrni az erkölcsi ingatagságot. Bizony, nemegyszer úgy tűnt, hogy a huszonhatodik elnök az Igazság megtestesült szellemének hiszi magát.”

“Én azonban még abban a nem-is-részeg-nem-is-józan állapotban révedeztem ágyamban, amelynek az alvás annyira jót tud tenni.”

“Hiába fejtettem ki több ízben, hogy a New York Times bűnügyi tudósítójának kötelességei közé tartozik a város leggyanúsabb negyedeinek és házainak látogatása, valamint a kétes elemekkel való kapcsolattartás, nagyanyám túlságosan is jól emlékezett ifjabbkori személyiségemre ahhoz, hogy elfogadta volna (beismerem, kissé eltúlzott) magyarázkodásomat. Az az állapot, amelyben többnyire hazatérni szoktam, csak tovább növelte meggyőződését, miszerint sokkal inkább a jellemalkat, semmint a hivatásbeli kötelesség késztet engem züllött tánctermek és kártyabarlangok felkeresésére.”

“Stevie vadul belehajtott az ilyenkor is forgalmas Broadway Houston utca kereszteződésbe. Ezen a helyen, ahogy valaki bölcsen megállapította egykor, bízvást elsüthetünk egy puskát bármilyen irányba, nem kell attól tartani, hogy a lövés becsületes embert talál.”

“Parányi putrik, új és mégis roskatag bérházak tengere az út mindkét oldalán. A környék kultúrák és nyelvek valóságos olvasztótégelye – a Delancey utcától délre az írek tömörülnek, északabbra, Houston felé pedig a magyarok.”

“Ez a környék nem ismer törvényt, sem emberit, sem istenit.”

“– Miért, Mr. Moore, ugyan minek mondaná az ilyet? Férfiember nem volt, csak rá kell nézni, az szent. De meg hát nőnek se teremtette a Jóisten. Énnálam izé az efféle, és nem ember.”

“Kreizler enyhe európai akcentussal beszélt; még gyermekként érkezett az Egyesült Államokba. Apja német volt, tehetős kiadó, 48-as forradalmár, édesanyja pedig magyar, s a monarchista üldözés elől menekültek Amerikába. New Yorkban telepedtek le, ahol meglehetős társasági népszerűségnek örvendtek; az idő tájt divatja járta a politikai emigránsoknak.”

“Önkéntelenül is azon kezdtem tépelődni, amin nem egy és nem tíz alkalommal rágódtam már a Times kupaktanácsain: hány olyan ember van vajon a sajtónál (a politikusi szférát és az átlagnépességet már nem is említve), aki azt képzeli, hogy semmissé teheti a rosszat azáltal, hogy csökönyösen nem vesz tudomást róla.”

“– Igaz is, John, miért mondta Mr. Ellisonnak, hogy hóhemfiú?
– Tolvajnyelven minden hájjal megkent, gátlástalan csibészt, kemény fickót jelent.”

„Szabad akaratom első bizonyítékaként ezentúl hiszek a szabad akaratban!”.

“Ha egy szó is kiszivárog arról, hogy bevonja Kreizlert… istenemre, még azt is inkább elfogadnák, ha hozatna egy hottentotta varázslót!”

“Hanem hát, ahogy Kreizler szerette mondogatni (és James professzornak igencsak meggyűlt a baja e tétel cáfolatával), a szubjektív dolgokat nem nézhetjük objektív szemszögből, és az egyedit nem lehet általánosítani. Arról bármeddig el lehet vitatkozni, hogyan dönthetne valamely helyzetben az ember, csak hát akkor és ott Theodore meg én voltunk jelen.”

“Afeletti roppant megkönnyebbülésemben, hogy most hosszabb ideig semmilyen elszámolással nem tartozom a szerkesztőségnek, úgy gondoltam, gyalogolni fogok. Csakhogy a jó öreg New York-i zegernye – amikor a lóhúgy kanyargós kis patakocskákban ráfagy az utcakőre – pillanatokon belül letiporja a legemelkedettebb elhatározást is.”

“Mégsem tudtam egy pillanatra sem teljesen megfeledkezni arról, hogy tolvajok és gyilkosok vesznek körül, akiknek ugyan rendkívül nyomós okaik voltak tetteik elkövetésére, mégsem tesznek olyan benyomást, mintha bármikor is ellenükre volna újra hasonló dolgokat művelni.”

“A hátborzongató beszélgetés szemlátomást megnyugtatóan hatott rá”

“Ez a második csoport valóban a legkülönbözőbb típusokat foglalta magában, a Georgio Santorelli-féle gyerekektől az olyan homoszexuálisokon át, akik nem álcázták magukat női ruhával, egészen a néhány reményteli valódi nőig, akik abban bíztak, hátha a láttukra valamelyik kuncsaft felfedezi, hogy mégsem homoszexuális.”

“– Bíznunk kell a rendőrség fantáziátlanságában”

“Az a személy, akire vadásztunk, nyilvánvalóan rendkívül mély és erőszakos hajlamokat fejlesztett ki magában – elméleti munkánk célja az volt, hogy valamelyes képet alkossunk róla, miféle iszonyatos gyermekkori élmények erősítették meg elméjében e válaszmódokat, mint az élet kihívásaira adható legmegbízhatóbb reakciót.”

“Jellegzetesen olyan pillanat volt ez, amikor az ember legszívesebben nyakon vágta volna Rooseveltet, légyen bár mégannyi igazság a tébolyában.”

“Hiszen olyan esetekben, ha egy felnőtt egy gyermeket védelmez, vagy ha a gyermek önmagát védelmezi, akkor még a legszörnyűbb erőszakot is igazolhatónak tartja – de mi van, ha a mi gyilkosunk éppenséggel ilyen módon látja a saját tetteit is?”

“A társalgást annyi őszintétlen mosoly és kényszeredett kuncogás fűszerezte, hogy végképp ember- és világgyűlöletre hangolt.”

“Ahogy rendkívül csinos és rendkívül elégedett társnőmet figyeltem a napfényes, hideg délutánban, felmerült bennem az álmélkodó kérdés: hogyan ölhette meg ez a lány az apját? Csöppet sem kételkedtem benne, hogy a saját gyermekét megerőszakoló apa talán a legvisszataszítóbb dolog a világon, csak hát sok lány ment már át ilyen gyötrelmes tapasztalatokon, és mégsem jutottak el odáig, hogy ágyához láncolják, és elevenen elégessék a bűnöst. Mi készthethette ilyen tettre Maryt?”

“Whiskys Ann annak hallatán megenyhült kissé, hogy nem a pénzére ácsingózunk, és készségesen elmondta Fatima történetét, aki eredetileg az Ali ibn-Ghazi nevet viselte.”

“Miért kell fiatal fiúkra női neveket aggatni? Azok a felnőtt férfiak, akik kedvüket töltik rajtuk, ilyen ostoba skrupulusokat táplálnak azzal kapcsolatban, hogy kivel is szórakoznak? Vagy annyira groteszk módon perverzek, hogy ettől még inkább izgalomba jönnek?”

“Az amerikai társadalom akkor még nem ismerte fel (mint ahogy sokan a mai napig sem), hogy a gyerekek nem tehetők teljes mértékben felelőssé tetteikért és döntéseikért. Az amerikaiak többsége sosem látott a gyermekkorban olyan speciális fejlődési szakaszt, amely alapvetően különbözik a felnőttkortól, és egészen más törvények vonatkoznak rá. A gyerekeket egykor is, ma is alapjában véve kicsinyített felnőtteknek látják, és az 1896-os törvények szerint ha egy gyerek úgy döntött, hogy bűnös életre adja a fejét, hát az az ő dolga, csak rá tartozik.”

“Mr. Bastian, Rock Island-i lakos (Illinois állam) néhány nappal azelőtt legyilkolt három fiút, akik a gazdaságában dolgoztak, testüket felaprította, és megetette a disznóival.”

“A cédulát az ajtóra tűztem, kikaptam egy sétapálcát Carcano márki elegáns esernyőtartójából, és nekiindultam a langyos estének, az olyan ember felszabadult derűjével, aki egész munkanapját vérben, csonkításban és gyilkosságban gázolva töltötte.”

“Hogy mit olvasott össze, azt nem tudom, de Európában nagyon régóta nem mutatható ki kannibalizmus. Az lehet, hogy a világon bármit megesznek, de egymást azért mégsem. Bár, ami a németeket illeti, velük sose tudni, hányadán áll az ember…”

“– Ezennel figyelmeztetem mindnyájukat, hogy aki még egyszer kimondja az úrinő szót a jelenlétemben, az egy csinos kis mesterséges nyíláson át fog szarni a jövőben.”

“Lehet, hogy homoszexuális, lehet, hogy pedofil, de a domináns perverziója a szadizmus, és az erőszak sokkal intimebb dolog a számára, mint a szexuális vagy szerelmi érzések.”

“Végtére is, a pap sem mindjárt papnak születik.”

“Rengeteg gyilkos tevékenykedett a mi időnkben is, közülük nem egy sokkal többet is mészárolt, mint ez a Jesse Pomeroy, de soha senki nem volt annyira iszonyatos. 1872-ben kisgyerekeket csalt el magával, többet is egymás után, elhagyatott helyekre hurcolta a faluja közelében, aztán levetkőztette, megkötözte és késsel, korbáccsal kínozta őket. (…) Jesse Pomeroy ugyanis alig tizenkét esztendős volt borzalmas karrierje kezdetén, és tizennégynél akkor sem volt idősebb, amikor élete végéig magánzárkába került – ahol még e pillanatban is ül, amikor e sorokat írom.”

“Rengeteg gyilkos tevékenykedett a mi időnkben is, közülük nem egy sokkal többet is mészárolt, mint ez a Jesse Pomeroy, de soha senki nem volt annyira iszonyatos. 1872-ben kisgyerekeket csalt el magával, többet is egymás után, elhagyatott helyekre hurcolta a faluja közelében, aztán levetkőztette, megkötözte és késsel, korbáccsal kínozta őket. Elfogták, le is csukták, de a börtönben olyan példamutatóan viselkedett, hogy anyja szívfacsaró könyörgésére (aki régóta magányosan élt, mivel férje elhagyta) mindössze tizenhat hónap múltán szabadon engedték. Szinte közvetlenül ezután új, még borzalmasabb bűntettre került sor Pomeroyék környékén: négyéves kisfiú tetemét találták meg a parton, a torka átvágva, az egész test rettenetesen összevissza csonkítva. Jesse-t gyanúsították ugyan, de bizonyíték nem volt. Néhány héttel később azonban egy régebben eltűnt tízesztendős kislány holttestére akadtak Pomeroyék pincéjében. Ezt a gyermeket is megkínozták és megcsonkították. Jesse-t letartóztatták, és ezután újra elővették az összes eltűnt gyerekekkel kapcsolatos megoldatlan esetet a környéken. Egyiket sem sikerült egyértelműen rábizonyítani Pomeroyra, ám a kislány meggyilkolása vitathatatlan volt. Jesse ügyvédjei érthető módon azon igyekeztek, hogy védencüket nyilvánítsák beszámíthatatlannak. Próbálkozásuk azonban nem járt sikerrel. Pomeroyra eredetileg kötél várt volna, de az életkora miatt ezt az ítéletet végül is életfogytiglani magánzárkára módosították. Jesse Pomeroy ugyanis alig tizenkét esztendős volt borzalmas karrierje kezdetén, és tizennégynél akkor sem volt idősebb, amikor élete végéig magánzárkába került – ahol még e pillanatban is ül, amikor e sorokat írom.”

“Nem érdemes tárgyalásba bocsátkoznom olyan emberrel, akinek a hatalmát választások korlátozzák.”

“Tudom, hogy csúnyán hangzik, de ekkor már szíves örömest kitekertem volna Piedmontné nyakát, ráadásul az összes átkozott macskáét is.”

“Miközben nagy hévvel hadakozunk a gonosz ellen, csak új és új utakat nyitunk meg előtte.”

“A Delmonico csöndes, kihalt termében, a lágyan beszűrődő fényben lassan csöndesedni kezdett zaklatott lelkem hullámverése, és valóban, még arra is sikerült rávennem magam, hogy fogyasszak némi lágytojást, uborkát és galambbecsináltat.”

“Az ember csodálatosan átérzi a pokolgépes anarchisták indítékait, ha olyan hölgyek és urak koszorújában kell időznie, akiknek pénzük és orcájuk lehetővé, sőt elkerülhetetlenné teszi, hogy a „New York-i krém” címen tartsák számon magukat.”

Véres mesék egy javasúrról

Címkék

, , , , , , ,

ANDRZEJ SAPKOWSKI – VAJÁK – AZ UTOLSÓ KÍVÁNSÁG

Egyszerűen muszáj megemlékeznem a Vajákról. Több dolog miatt is. Először is, mert rajongtam a Witcher játékért. Hangulat és történet ötös! Kíváncsi voltam, hogy a játék alapjául szolgáló könyv valóban ennyire jó e?
Másodjára, óhatatlanul is párhuzamba állítom, jobban mondva szembe állítom a Felix és Gotrek-féle novellafűzérrel.
Harmadjára pedig (két és feledjére), kénytelen vagyok szót ejteni arról, hogyan kell új dolgot mondani egy ezerszer lerágott csontról vagy csak egyszerűen jól hozzányúlni egy amúgy eléggé tipikus műfajhoz. Úgy, ahogy Joe Abercrombie-nak nem sikerült.

vaják

Nálam a Vaják nyújtotta élmények óhatatlanul is összekapcsolódnak a Witcher játék hangulatával. Ez nagy elvárását támasztott a könyv olvasása előtt. Ám ki kell jelentenem, hogy a végeredmény tekintetében ezek az előképzetek csak a javára váltak. Látszik, a játék alkotói minden igyekezetükkel azon voltak, hogy egységes hangulatot és atmoszférát teremtsenek.

A könyv lényegében a játék előzménye. Az első oldalakon épp a játék egyik legmagávalragadóbb jelentét, a striga elleni küzdelmet olvashatjuk. Itt hívnám fel a figyelmet a könyv nagy értékére: Nem a sztoritól lesz különleges olvasmány. A történeteket már láttuk, hallottuk de minimum unalomig ismerjük. Felbukkan itt majd minden ismert mese. Hófehérke, szépség és a szörnyeteg, Jancsi és Juliska, de még Aladdin csodalámpája is. Természetesen olyan kifordított, komor formában, ahogy ritkán szembesül vele az ember.
Ríviai Geralt, a gyűlölt vaják, a szörnyölő mutáns, akit a földtúró paraszttól kezdve a nemes tartományurakon át, az összes értelmes és kevésbé értelmes torzszülött utál. Szörnyvadászként azonban szükség van a szolgálataira.

Számomra kifejezetten üdítő élmény volt olyan dark fantazit olvasni, ahol megjelentek a klasszikus meseelemek, a történet mégsem vesztette el komolyságát, komorságát. Imádtam a mogorva Geralt szarkasztikus tőmondatait.
A sorokból kibukik az a jófajta keleti szájíz, ami különlegessé tudja tenni a sok hasonszőrű fantazi között. Az ismert meseelemeket nem magyarázza el újra és újra. Amikor egy hasonló könyvben a pergő események után jönne a nagy Poirot-i leleplezés, a magyarázat a szereplőknek és az összefoglalás az olvasónak akkor:”– Elmondaná nekem valaki, hogy mi volt ez? – tudakolta Vissegerd udvarnagy, amint kikászálódott egy letépett falikárpit alól.– Nem – felelte a vaják.” És kisétál a színről. És igaza van! Jancsi és Juliska történetét ismerjük, minek megint a szánkba rágni? A többi pedig oda van írva.

A könyv egy laza novellás füzér, ahogy Geralt feldolgozza a korabeli mendemondákat és lehántja róluk a mesés mázat, közben pedig egy ledér kurvás-apácarendnél ápolgatja sebeit. A szépség és a szörnyeteg kifordított tragédiájánál, hát talán még majdnem könnyeztem is. Vagy hogyan feslik Hófehérke bosszúszomjas lotyóvá a hét haramia társaságában. És hát melyikünk ne lenne a dzsinn helyében velejéig zabos, ha olyat kívánnának tőle???
Ez pedig annyira tipikusan a szörnyűséges csoda magyarázata székely módra, hogy visongtam: “No, igen. Úgy néz ki, urak, mint az ördeg, az ördeg, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Honnan jött? A semmiből, na. Zsipsz-zsupsz, piff-puff, oszt’ nézem: ördeg.
A művészek és a földművelés közti kapcsolat cáfolhatatlan igazsága már csak hab a tortán.

A Vaják, az utolsó kívánság könyv, a Witcher játékosoknak kötelező, de ajánlott minden fantazi iránt fogékony elmének is és mindenkinek, aki kíváncsi gyermekkorunk meséinek egy nagyon komor és velejéig romlott interpretációjára, egy magányos hős szemszögéből. A gonosz kacaj élménye garantált. A kardos-baszós műfaj egészen új dimenzióban. Ha ez nem elég kedvcsináló, akkor érdemes az idézetek közt mazsolázni…

IDÉZETEK:

“A vaják ringatózva merült alá a kamillatengerbe, mely türelmét vesztve háborgott és morajlott.”

“Geralt barátja, a trubadúr Kökörcsin, aki szerette minden létező terület szakértőjeként feltüntetni magát, ennél egyszerűbb magyarázatot keresett. Melitele kultusza, mondogatta, jellegzetesen női kultusz. Elvégre Melitele a termékenység és a szülés patrónusa, a bábák védelmezője. A szülő nőnek pedig kiabálnia kell. A szokásos üvöltözésen túl, ami általában ígérgetésben merül ki, hogy már soha az életben nem enged magához egyetlen rohadt férfit sem, a szülő nőnek segítségül kell hívnia valami istenséget is, és Melitele épp kapóra jön. Mivel pedig a nők szültek, szülnek és szülni is fognak, érvelt poétánk, így hát Melitele istennőnek nem kell aggódnia a népszerűsége miatt.”

“– Már mondtam – szólt Geralt ridegen –, hogy nem akarok semmiféle transzot. Nem hiszem, hogy az ilyesfajta révület bármiben is segítene.
– Én azonban – fintorodott el könnyedén Nenneke – nem hiszem, hogy az ilyesfajta révületből bármiféle károd származna.”

“– És nem gondolod – mosolyodott el a férfi hogy ha én nem hiszem, hogy az ilyesfajta transznak értelme lenne, akkor az eleve hiábavaló lesz?
– Nem, nem gondolom. És tudod, miért?
– Nem.
Nenneke odahajolt hozzá, és sápadt ajkán furcsa mosollyal a szemébe nézett.
– Mert ez volna az első általam ismert bizonyítéka annak, hogy a hitetlenségnek bármiféle ereje lenne.”

“Az az év olyan lassan múlt, mint a népfelkelők szaga.”

“Ami meg az ágyat illeti… A fene egye meg, manapság ritkább a szűz, mint a sziklasárkány.”

“– Elegem van a kérdéseidből, vaják, amiket folyton felteszel ahelyett, hogy az enyémekre válaszolnál! Láthatóan a megfelelő módon kell neked a kérdést feltenni. Figyelj, egy ideje borzalmas álmaim vannak. Talán a „szörnyűséges” szó megfelelőbb lenne. Joggal félek? Röviden, kérlek.
– Az ilyen álmok után, ébredéskor sosem volt sáros a lábad? Tűlevél az ágyban…
– Nem.
– És…
– Nem. Röviden, kérlek.
– Joggal félsz.
– Meg lehet akadályozni? Röviden, kérlek.
– Nem.
– Na végre!”

“Ez nem egy újabb kupeclány, Geralt, és nem is egy újabb kísérlet, hogy megtaláljam azt a csepp igazságot a régi mendemondákban. Ez valami komoly. Szeretjük egymást. Ha nevetni mersz, beverem a pofádat!
Geralt nem nevetett.”

“Gyönyörű, te és Nivellen! Szép pár lennétek, a szörnyeteg és a vámpír, az erdei vár urai. Egy szempillantás alatt uralmatok alá hajtanátok az egész környéket. Te, örökké vérre szomjazva, és ő, a védelmeződ, a kérésedre gyilkoló, vak eszköz. De ahhoz előbb igazi szörnyeteggé kellett válnia, nem pusztán emberré egy szörny bőrében.”

“A fej a kavicsra zuhant.
A szörny egyre kevesebb?
És én? Mi vagyok én?
Ki rikolt? A madarak?
A nő a bundában és a kék ruhában? Nazair rózsája?
Milyen csendes! Milyen üres.
Micsoda üresség.
Bennem.”

“– Az én házamban az asszonynak hallgass a neve. De, köztünk szólva, ne csináld előtte azt, amit a múltkor vacsora közben.
– Arra gondolsz, hogy megdobtam azt a patkányt a villámmal?
– Nem. Arra, hogy el is találtad, pedig sötét volt.
– Azt hittem, jót fogunk mulatni.”

“– A végzetnek sokféle arca van. Az enyém külseje szépséges, de a veleje undorító. Kinyújtotta felém véres karmait…
– Semmit sem változtál, Stregobor. – Geralt savanyú képet vágott. – Össze-vissza locsogsz, csak komoly és jelentőségteljes arcot vágsz hozzá. Nem tudsz úgy beszélni, mint mindenki más?”

“Szép is lenne, ha a hatalmasok szörnyű tetteit meg lehetne magyarázni átkokkal meg mutációval.”

“Térjünk vissza a szörnyre, amely állítólag fenyeget. Tudnod kell, hogy a bevezető után, amit itt felvázoltál, nem tetszik nekem ez a történet. De végighallgatom.
– És nem teszel közben rosszmájú megjegyzéseket?
– Azt nem ígérhetem.”

“Mint tudod, Nehalennia Tükrei főképp prófétákat és jósokat szolgáltak, mert bár zavarosan, de tévedhetetlenül megmutatták a jövendőt. Aridea meglehetősen gyakran fordult a Tükörhöz…
– Gondolom, a szokványos kérdéssel – vágott közbe Geralt. – ,.Ki a legszebb a vidéken?” Úgy tudom, Nehalennia összes tükrét két csoportba lehet osztani: udvariasakra és töröttekre.”

“– Én azt javasoltam, hogy csak különítsék el, de a hercegné máshogy határozott. A kislányt az erdőbe küldte egy felbérelt hóhérral, egy vadásszal. Később a bozótban találtunk rá a férfira. Nem volt rajta nadrág, úgyhogy nem volt nehéz kitalálni, miként zajlottak az események. Az agyába döfte a melltűjét, a fülén keresztül, minden bizonnyal akkor, amikor épp valami egészen más kötötte le a figyelmét.”

“– Geralt – mondta Stregobor amikor Eltibaldot hallgattuk, sokaknak közülünk voltak kétségei. De úgy döntöttünk, a kisebbik rosszat választjuk. Most arra kérlek, válassz hasonlóképpen.
– A rossz csak rossz, Stregobor – közölte a vaják komolyan, miközben felállt. – Kisebb, nagyobb, közepes, teljesen mindegy, a mértéke csak nézőpont kérdése, a határai homályosak. Nem vagyok én szentéletű remete, nem csak jót cselekedtem az életben. De ha választanom kell az egyik és a másik rossz között, jobb szeretek egyáltalán nem választani. Ideje mennem. Holnap találkozunk.”

“Sokan és zajosan mulattak az „Arany Udvarban”, a városka mutatós fogadójában. A vendégek, akár helyiek voltak, akár átutazóban, többnyire a népükhöz vagy szakmájukhoz illő elfoglaltságot kerestek. A komoly kereskedők törpökkel vitatkoztak a termékek áráról és a hitelkamatról. A kevésbé komoly kereskedők a sört és baboskáposztát felszolgáló lányok fenekét csipkedték. A helyi hülyegyerekek adták a jól informáltat. A szajhák egyszerre igyekeztek tetszeni mindazoknak, akiknek volt pénzük, és elkedvetleníteni azokat, akiknek nem. A kocsisok és halászok úgy ittak, mintha holnaptól betiltanák a komló termesztést. A hajósok a tenger hullámait, a kapitányok bátorságát és a szirének bájait dicsérő éneket zengtek, a legutóbbiról egész festőien és részletesen.”

“- Az emberek azt beszélték, hogy vaják.
– Mi az ördög az a vaják? – kérdezte a félmeztelen Tizenötös. – He? Civril?
– Bérvarázsló – felelte a féltünde. – Szemfényvesztő egy marék ezüstért. Mondtam már, a természet fintora. Aki sérti az emberek és az istenek törvényeit. Az ilyeneket meg kellene égetni.”

“– Nem vagyok bíró. Vaják vagyok.”

“Figyelj rám, vaják! Bujdosásom elején magához vett egy szabad paraszt. Megtetszettem neki. De mivel nekem Ő egyáltalán nem tetszett, épp ellenkezőleg, minden alkalommal, amikor a magáévá akart tenni, úgy elvert, hogy reggel alig tudtam kimászni az ágyból. De egy alkalommal felkeltem, mikor még sötét volt, és elmetszettem a paraszt torkát. Kaszával. Akkor még nem volt olyan gyakorlatom, mint manapság, és a kés túl kicsinek tűnt. És tudod, Geralt, amikor hallgattam, ahogy a paraszt hörög és fuldoklik, amikor néztem, ahogy a lábával rúgkapál, úgy éreztem, hogy a botja és az ökle nyomai már egyáltalán nem fájnak, és hogy jó nekem, olyan jó. hogy… Amikor elmentem, jókedvűen fütyörésztem, egészséges voltam, vidám és boldog. És később minden egyes alkalommal így történt. Ha máshogy lenne, ki vesztegetné az idejét a bosszúval?”

“Nincs semmiféle törvény. Sosem írták meg a vajákok törvényeit. Én kitaláltam egyet magamnak. Csak úgy. És tartottam magam hozzá.
Mindig…
Nem mindig.”

“A királyné mosolya bármit jelenthetett.”

“Annak ellenére, hogy nagy kedve lett volna, Geralt mégsem mosolyodott el a maga tiszteletlen, undok módján.”

“- Királyné, úgy fest, hogy a megbízás, amelyre felkérsz, a lehetetlent kísérti.
– Ha a lehetségessel kacérkodna – sziszegte Calanthe mosolygós ajkai közt -. magam is megoldanám, nem lenne szükségem a híres Ríviai GeralLra. Hagyd abba az okoskodást!”

“Hogy fialnak a kancák. Geralt erre azt felelte, hogy sokkal jobban, mint a mének.”

“– Elmondaná nekem valaki, hogy mi volt ez? – tudakolta Vissegerd udvarnagy, amint kikászálódott egy letépett falikárpit alól.
– Nem – felelte a vaják.”

“Vak, vérszomjas szerszámnak tekintettelek, olyan valakinek, aki gondolkodás nélkül, szenvtelenül gyilkol, aztán letörli a vért a pengéről, és a pénzét számolja. De meg kellett győződnöm arról, hogy a vajákok hivatása valóban méltó a tiszteletre. Nem csupán a félhomályban ránk leselkedő Gonosztól óvsz meg bennünket, hanem attól is, ami bennünk magunkban rejtezik. Kár, hogy olyan kevesen vagytok.”

“– Vendéged jött.
– Megint? És ezúttal ugyan ki? Hereward dózse személyesen?
– Nem. Ezúttal Kökörcsin, a cimborád, az az ingyenélő, here csirkefogó, a művészet papja, a ballada és a szerelmes vers fényesen ragyogó csillaga. Hírnév ragyogja körbe, mint mindig, egy felfuvalkodott hólyag, és bűzlik a sörtől. Kívánsz vele találkozni?
– Természetesen. Elvégre a barátom.”

“– Változik a világ, a nap is lemegy, meg a vodka is elfogy.”

“– Vagyis igazam volt. Valami véget ért. Ha tetszik, ha nem. valami véget ért. – Nem tetszik nekem, ahogy üres közhelyeket puffogtatsz. Nem tetszik a képed, ahogy csinálod. Mi van veled? Nem ismerek rád, Geralt! Eh, a fenébe is, menjünk minél előbb délnek, azokba a vad országokba. Ha agyoncsapsz pár szörnyet, azonnal elmúlik a mélakórod. És valószínűleg van ott szörny, nem is kevés. Azt beszélik, ha ott egy öregasszony elunja az életét, elmegy az erdőbe rőzséért, egyes-egyedül, anélkül, hogy lándzsát vinne magával. Az eredmény garantált. Ott kellene letelepedned.
– Talán így kellene tennem. De én nem telepedek le.
– Miért? Ott könnyebb a vajákok keresete.
– Keresni könnyebb… – Geralt meghúzta a demizsont. – De elkölteni nehezebb. Ráadásul ott árpát meg kölest esznek, a sör húgyízű, a lányok nem fürdenek, és még a szúnyogok is csípnek.”

“– Nekünk, költőknek, mindenhez értenünk kell – felelte Kökörcsin dölyfösen. – Különben magunkat járatnánk le azzal, amit írunk. Tanulni kell, kedvesem, tanulni. A földműveléstől függ a világ sorsa, jó hát érteni a földműveléshez. A földművelés táplál, ruház, megóv a hidegtől, szórakoztat, és a művészetet is segíti.
– Talán a szórakozással és a művészettel túloztál kicsit.
– Hát a pálinkát miből főzik?
– Már értem.”

“No, igen. Úgy néz ki, urak, mint az ördeg, az ördeg, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Honnan jött? A semmiből, na. Zsipsz-zsupsz, piff-puff, oszt’ nézem: ördeg.”

“– Mondtam neked – porolta le Geralt a nadrágját. – Mondtam, hogy ne húzd erővel. Ezt te szúrtad el, barátom. Annyira vagy te horgász, amennyire a kecske segge trombita.”

“Cranmer a baltájához kapva. A zsoldosok mozdulatlanná merevedtek.
– Nem, gróf uram – mondta lassan a törp. – Én mindig szóról szóra végrehajtom a parancsokat. A vaják hozzá sem ért Taiiles lovaghoz. Azt a tacskót a saját vasa csapta meg. Az ő baja.
– Összekaszabolta az arcát! Egész életére elcsúfította!
– A bőr beheged. – Dennis Cranmer a vajakra szegezte acélos tekintetét, és kivicsorította a fogait. – És a heg? A heg a lovagnak becses emlék, hírnév és dicsőség forrása, amit annyira meg akart adni a káptalan. Egy lovag seb nélkül, az fasz, nem lovag. Kérdezze csak meg, gróf uram, megbizonyosodhat felőle, milyen boldog az.”

“Ver. Vér. Vér. Csontok, mint. megannyi összetört, fehér gally. Ínak, mint a fehér gombolyagok, ahogy szétpattannak a bőr alatt, amelyet hatalmas, tüskékkel tűzdelt mancsok és hegyes fogak hasítanak fel. A széttépett test borzalmas hangja és az üvöltés – szégyentelen és rémítő a maga szégyentelenségében. A vég szégyentelenségében. A haláléban. Vér és üvöltés. Üvöltés. Vér. Üvöltés…”