Címkék
baráth_katalin, dávid_veron, dráma, fekete_zongora, idézet, krimi
BARÁTH KATALIN – FEKETE ZONGORA
Igazán hebrencs a kapcsolatom a Fekete Zongorával. Minden különösebb megmagyarázhatatlan indok nélkül jött az érzés, hogy nekem ezt a könyvet kell olvasnom. A kezdő lökés innét érkezett, de még el se olvastam a bejegyzést, már kerestem a letölthető verziót. Nem fogalmazódott meg bennem konkrétan, de Baráth Katalin és az ő Fekete Zongorája akkor annyira eltalált a kosztümös krimijének ígéretével, hogy még a Felhőatlaszt is félbehagytam miatta! (Szerintem ez azért nem kis szó!)
Gyilkosság zavarja meg Dávid Veron unalmas papírbolt-eladó hétköznapját. A falu bolondja, hátában egy késsel beesik a kirakaton. De ez csak az első eset egy rejtélyes gyilkosságsorozatból, ami nem is annyira az eladó lány, sokkal inkább a kisváros lakóinak kedélyeit borzolja. Hiszen a század elején járunk, a délvidéki Ókanizsán. Ezen események hatására a különc Dávid Veron, az unatkozó papírboltosból és szépreményű műkedvelőből kotnyeles nyomozóvá avanzsál. Igazi minden lében kanál módjára, felszínesen nyomoz és mindenkit meggyanúsít, pont úgy, ahogy a filléres füzetek hasábjain olvasta. Mintha a nagy számok törvénye alapján dolgozna. Egyszer úgyis bejön neki a gyanúsítási tipp!?
Nagy kedv és akarás miatt a könyv elején nagyon óckodtam, hogy megint csalódnom kell, mint az Emma kötetekkel. Szerencsére annál azért eseménydúsabb, noha azért ezer sebből vérzik a Fekete Zongora. Az idegesítő, csacska főszereplővel, a komolytalanná degradált történettel és a nulla fejtörést okozó “rejtéllyel”.
Bevallom nem kis elvárások voltak bennem Caleb Carr A halál Angyalának korbeli egyezősége és, Kondor Vilmos zseniális Budapest Noir sorozatának magyarsága miatt. Nálam ő testesíti meg a magyar krimit. Valami hasonlót vártam. Hideg kegyetlenséget, szürke borzongást, késpenge gúnyt és morcot!
Most meg “Ó, hát én hülye!” verem a fejemet a falba, hogy mit is gondoltam. Mellette pedig örömködöm, hogy rájöttem, hogy ehhez képest lehet egészen máshogyan is krimit írni, de legfőképp élvezni. Mert a Fekete Zongora nagyon nem hideg és nagyon nem depresszív! Sőt, a legnagyobb előnye, hogy nem az!
Nagyjából mindennel bajom van azzal, ami ott szerepel a könyv lapjain, kivéve Ókanizsát, az ott lakókat és az életüket. Szerencsére ezek teszik ki a regény derekát. Mert minden buta hibát el tudok felejteni és minden homlokráncolás meg van bocsájtva, hiszen olyan élvezetesen és színesen adja elő az akkori élet mindennapjait, hogy az ismereterjesztésen túl még szórakoztató is. A népkeveredés éppen csak kezd izzani, a technikai és gazdasági fellendülés már a mindennapok része, a régi kor és az öregek makacssága vetekszik a modern kor szellemével.
Dávid Veron amolyan korabeli punk: kedélyesen lázad a kor minden kötöttsége ellen. Egyedül utazik a vonaton; magát szeretné eltartani, nem pedig azon igyekszik hogy kérőt találjon magának; szereti a kortárs művészetet és olvas ahelyett, hogy a konyhai praktikákat lesné el; és biciklizik, annak ellenére hogy Angliában még tüntetést szerveztek a nők kerékpározása ellen!
Na érzed már?
Annyi báj és kellem sorakozik a lapokon, hogy szerintem nincs ember, aki ne mosolyogná meg.
Mindez egy alapvetően korhű, de mégis könnyed stílusban tálalva, ami az egyik legnehezebb dolog írói szempontból. Nem anakronisztikusnak lenni, ugyanakkor megfelelni napjaink olvasói elvárásainak és nem belefulladni a korhűség zavaró dágványába. Baráth Katalinnak sem sikerült ez maradéktalanul, de kompenzálni tudja a sorok között ott lapuló ezernyi bűbájos ötlet.
Kedvenceim: a nemileg szeparált kocsma, az Ady-kódos rébusz, a tüntetés a nők kerékpározása ellen, az öreg Dávid ízes, sovinizmuson még innen eső humora (– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb); és különben is, még számított egy illatos boríték, meg úgy egyáltalán, az illemháborítón viselt nyakkendő!
Imádtam!
Na érted már?
A krimi vonal másodlagos. Főleg, ha az ember kettőnél több krimit olvasott, akkor nagyjából három perc se kell kitalálni, ki a tettes. Talán vehette volna kicsit komolyabban is, nem pedig elbagatellizálni a gyilkosságokat. Amikor pedig már óhatatlanul is komolyra fordulna a dolog, akkor megint csak annullálja a feszültséget a szándékosan eltúlzott újságriportokkal. Kár érte. Kicsit több feszültség elfért volna e csábos máz mellett.
A főszereplő lányka és a romantikus szál is felejthető. Nem ezek a fő érdemei.
Ellenben Ókanizsa miliője és ismeretlen ismerős lakói életének apróságai miatt lett a Fekete Zongora bódítóan színes, szagos, zseniális.
A kötet nem csak a Fekete Zongora regényt tartalmazza, hanem a könyv végén kapunk néhány színesítő novellát is, mikor Veron Budapestre száműzi magát, ahol oknyomozó riporterként próbál szerencsét. Aranyos, néhol már szellemes kis történetek, bűnesetek ezek, csak éppenséggel teljesen feleslegesnek érzem. A Poirot fricska például egy nagyon jó, csak túlságosan is hosszú vicc. Felesleges csak azért, hogy kimondassa a tanulságot, világ nagy igazságát “– Ám ez itt Magyarország, monsieur. És itt mindig minden másképpen van.” Megint csak kér érte.
A Fekete Zongora több sebből vérzik, hibáit felsorolni is nehéz, de kár is, hiszen minden igyekezetem ellenére lehetetlen nem szeretni. Annyira belengi az a Dávid Veron-féle nobilis felelőtlenség, amit csak irigyelni lehet. Teljesen megértem a karaktere köré sereglett internetes túlbuzgást. Epekedem a folytatásaiért. Jó lenne, ha ez a Twillight és Éhezők Viadala fertőzött ifjúság ezt is a kezébe venné. Na, ezért nem lenne kár! Érted már! Egy szó mint száz, ez egy kötelező könnyed nyári darab!
IDÉZETEK:
“Veron ekkor vette észre a kést a hátában. Átsuhant a lány gondolatain, hogy a kellő magatartás ebben a pillanatban nyilvánvalóan az ájulás lenne.”
“Ókanizsa, a hozzávetőlegesen húszezer lakost számláló alföldi városka hírét nem a véres bandaháborúk vagy a vagyonukat elkártyázó főnemesek öngyilkossági kísérletei vitték szét a nagyvilágban. Sőt, a nagyvilág igazából mit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – Ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.”
„Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz”
“– Aranyórát ezüstmisére? Micsoda stílustalanság! Pedig ízlés dolgában mindig élen járt az egyház!”
“– Mindig mondtam, édes lányom, hogy attól a töméntelen sok könyvtől, amit olvasol, nem leszel okosabb”
“– Timon atya? Ő soha! – Azzal az angyali arccal és tiszta lélekkel ilyet nem tehetett! – Ha kell, megesküszöm a szent őrangyalokra, hogy Timon atya sosem tenne ilyet!
– Hááát… – vágott közbe Giselle, előre mulatva szavai hatásán –, azért azt lássuk be, hogy abban az emberben csak úgy lángol a szent indulat! Ki merné mondani, hogy nincs benne szenvedély?”
“A főleg ágrólszakadt napszámoslegények látogatta külvárosi ivó pádimentomát a köztudomás női fele szerint gyakorta szennyezte vér.”
“– Ugye, milyen hasznos, ha valaki dolgozó nő? A kérdést a férfiak nagylelkűen válasz nélkül hagyták.”
“– Sajnos azt kell mondanom, doktor, hogy a neje elmélete akár helytálló is lehet – állapította meg bús hangon a kapitány. – Mindig is mondtam, hogy a nőknek több eszük van, mint amennyit mutatnak belőle – tette hozzá leverten, mint akinek egy olyan sejtelme bizonyosodott be, amit rémálmaiban sem kívánt igaznak látni.”
“Veron nem utolsósorban az utóbbi tény miatt kért apjától 20. születésnapjára egy biciklit, egy újabb dolgot, amivel különbözhet. Előzőleg az éves kalendáriumban írtak valami sztrájkról, amit a cambridge-i diákok a kerékpározás hölgyek közt terjedő szokása ellen szerveztek.”
“– Emlékszem, a zárdai iskolában sok olyan könyvet olvastunk, ahol a nők a saját kezükbe akarták venni az életüket, ki akartak törni abból az egyhangú sorsból, amit a férj szolgálata és a gyerekek nevelése jelent. És tudja, mi történt mindegyik hősnővel?
– Tudom – válaszolta Pista.
– Hozzáteszem, akik apácának állva akartak saját életet élni, azok valahogy minden történetben sikerrel jártak. Néha én is eltűnődöm, nem volna-e helyes, ha Krisztus jegyeseinek sorsát választanám.”
“A férfi fölnevetett. Kacagása olyan életteli és hangos volt, hogy az idegen hangokra érzékeny hazai utazóközönség (kofák és parasztok) kíváncsian kapta fel a fejét.”
“Matics kocsmáros borús tekintettel mustrálta az elnéptelenedett főutcát. Nem mintha a vendégsereg megcsappanása miatt felhősödött volna be a homloka (egy kocsma még a legínségesebb időkben is remek üzlet az Alföldön), de a szomorú időjárás őt is lehangolta.”
“A százados, értve a célzást, elegáns mozdulattal kapta le fejéről a kalapot (és tette láthatóvá a holdfényben különösen is csillogó sűrű haját), és csókot lehelt Veron vékony ujjaira.”
“Énekes Miskát nemigen érdekelték a gyerekei. Az orgona volt az ő igazi szerelme… meg a kocsma.
– És a felesége? Jóban volt az urával… a rossz tulajdonságai ellenére? – kérdezte a kapitány.
– Etus asszony? Hát őt aztán nehéz volt elviselni. Sose tudtam, Miska azért gyakorol-e annyit a templomban, mert annyira szereti az orgonaszót, vagy azért, mert annyira nem szereti hallgatni a felesége pörölését.”
“Az úri társaság tevékenységét Kossuth kísérte figyelemmel kissé bandzsán, egy sikerületlen olajfestményről letekintve. A képet a forradalmi hevülettől ódzkodó Herczeg polgármester többször is megkísérelte Ferenc József fenséges portréjára cseréltetni, ám az úri társaság ezúttal sem engedett a negyvennyolcból.”
“A plébános csak hallgatta az özvegyet, szelíd, nyájas arckifejezéssel. Aztán se szó, se beszéd, egy irdatlan pofont kevert le neki. Erre abbamaradt az általános suttogás.”
„Fel nem foghatom, egyes férfiak miért olyan elbűvölőek a nap minden percében, mások meg akkor se, amikor nagy szükségük lenne rá, és mindent megtesznek az érdekében. Biztosan születés kérdése”
“Azok meg, akiket félelemmel és kisebbségi érzetekkel töltött el az Árkádia eladókisasszonyának kimerítő irodalmi tudása, és amúgy sem volt választásuk, az ő boltjában kötöttek ki, és vásároltak kalendáriumot, imakönyvet vagy a pult alól úrhölgyek szeme elé nem tárható filléres képes újságokat.”
“– Semmi sem teszi éleselméjűbbé az embert, mint az, ha el akar titkolni valamit”
“Csak azért nem próbált órákig ruhákat, mert mindössze két ünneplő öltözete volt. A haját azonban százszor is átfésülte. Amikor mindennel elkészült, a tükör elé állt – a csoda azonban ez alkalommal is elmaradt.”
“– Maga egyedül utazott a vonaton?
– Hát hogyan máshogy? Ebben az isten háta mögötti porfészekben senkit nem tudnék rávenni, hogy egy ilyen eseményen a társam legyen. Losonczy hallgatásba merült egy percre, aztán megkérdezte.
– Veronika, én nem akarom megbántani, de… nem fél attól, hogy a helybéli pletykafészkek megszólják, amiért ilyen önálló? Hogy olyan dolgokat tesz, melyeket egy ifjú hölgynek nem illendő?”
“Mire gondolhatott itt a költő? Vagy még inkább az olvasó… Hiszen itt egy egészen speciális olvasót keresünk, egy gyilkos ösztönű, önkényesen értelmező Ady-rajongót…”
“Őt magát ugyan nem érdekelte sem a politika, sem a nemzetek egymás elleni acsarkodása, annyit most mégis meg kellett állapítania, hogy a mondatok és az indulatok mindenütt hajszálra egyformák. Éppen csak más-más nyelven harsogják őket.”
“Mi, szerbek, sose indítanánk háborút egy olyan hatalmas államalakulat ellen, mint Ausztria-Magyarország. Ez az ország megbecsül bennünket, nem nézi, kik vagyunk, mik vagyunk. Különben meg… mihez kezdene Európában egy független szerb államocska? Egyetlen civilizált állam se állna szóba vele.”
“Nyakkendőt illemháborító módon nem viselt, fekete ingének felső gombjait sem gombolta be.”
“– Az jó, ha annyit mondok, nincs ellenemre, hogy udvaroljon?”
“– Ahogy én ezeket a modern poétákat ismerem, hát ezeknek a verseiből aztán tücsköt-bogarat kiolvashat az ember. Ha a saját élettörténetét akarja látni bennük, akkor azt. Ha a holnapi időjárást, akkor meg azt.”
“– Tudja, plébános úr, ilyen zavaros időkben jó, ha az emberfia megőrzi legfőbb híveinek támogatását… és titkait. Ahogy a Szentírás mondja, bízz Istenben, és tartsd szárazon a puskaport!
A pap egy percig némán tanulmányozta a polgármester joviális arcvonásait és sokat takaró ferencjóskáját. Végül így szólt: – Attól tartok, polgármester úr, mi ketten nem ugyanazt a kiadást olvastuk”
“A vérbeli magyar nemes, mint tudjuk, nem a saját érdemeit nézi, hanem a rangbélije ünnepi süvegét!”
“De amint tehetem, feltárom a világ előtt az igazságot. Az ártatlanok nem bűnhődhetnek a bűnösök helyett! Veron leült Poirot mellé.
– Talán Belgiában így is van… – bökdöste cipője orrával a padló két márványlapja közti rést. – Ám ez itt Magyarország, monsieur. És itt mindig minden másképpen van.”